1938 februárjában Horthy Miklós kormányzó népes kísérettel vadászott a lengyelországi Bialowieza több száz éves erdejében Ignac Moscicki elnök vendégeként. Esténként hajtók fáklyás sorfala fogadta az elnöki vadászkastély előtt a társaság tagjait, akik ősi lengyel szokás szerint elosztották a zsákmányt egymás között, majd enni tértek. Az egyik ilyen poharazgatós estebéden történt, hogy Moscicki beszédbe elegyedett a kormányzóval, és annak István fiával, aki ismert és szeretett vadászvendég volt Lengyelországban.

Minél többször koccintottak a nap során átfázott vadászok, annál hevesebben és együttérzőbben győzködte a lengyel államfő a magyart, hogy fontolja meg, mennyire helyes volna Istvánnak örökölnie kormányzói posztját, ha egyszer eljön az ideje. A jelen lévő Brunswick György útimarsall, a kormányzó hivatalos útjainak szervezője szerint ez a beszélgetés döntő hatással volt Horthyra, aki idős ember lévén régóta gondolkodott örököse személyén és az utódlás módján, fiával azonban addig nem akart számolni.

Mintegy fél évvel korábban, 1937 júniusában a magyar parlament éles hangú felszólalások mellett utasította el Horthy utódlási javaslatát. A kormányzó tervezete szerint halála után jelöltjei közül kellett volna a honatyáknak új államfőt választani, akik viszont dinasztikus szándékot sejtettek a törvényjavaslat mögött, így szembeszálltak vele. Olyan módosítással fogadták csak el, ami lehetővé tette Horthy jelöltjeinek figyelmen kívül hagyását. A kormányzót érzékenyen érintette tervezete elutasítása. Megsértődött, hiszen akkor még eszébe sem jutott családja körében átörökíteni tisztségét. Meggyőződése volt, hogy nála jobban senki nem tudja megítélni, ki alkalmas államfőnek és ki nem. Valószínűleg ez a visszautasítottság és ez a sértettség okozta, hogy nyilvánosan még évekig nem szólalt meg utódlása kérdésében, poharazgatás közben viszont fogékony volt a lengyel elnök győzködésére.

Az államfő szűk környezete 1939 tavaszától kereste a módját annak, hogyan lehetne kormányzó-utóddá emelni Horthy Istvánt. Egyre határozottabb hangú levelekben noszogatták az államfőt cselekvésre. Jó okuk volt rá. Egzisztenciájukat veszélyeztette a késlekedés, hiszen Horthy hetvenkettedik évében járt, a szélsőjobboldali csoportok pedig addig sosem látott mandátumszámmal jutottak a parlamentbe 1939 pünkösdjén, és nem volt kérdés, hogy a főhatalom megszerzésére törekedtek volna az államfő halála esetén. Horthy azonban késlekedett a cselekvéssel. Félt egy következő parlamenti vereségtől, ráadásul a kiszemelt új kormányzó, István, hallani sem akart arról, hogy átvegye apja tisztségét. Tehetséges mérnök volt, aki szerette a szakmáját. A politikusok nyelvén nem értett, és nem is akart megtanulni. Mindemellett tudhatta, hogy neve felbukkanása egy törvényjavaslatban kínos parlamenti felszólalásokat eredményezhet. Néhány évvel korábban ugyanis még nagy kanállal habzsolta az életet. Barátja, ifjabb Bethlen István még az emigrációban is élvezettel emlékezett arra az időre, amikor éjszakai mulatók privát szobáiban lányokat fürdettek pezsgővel töltött kádakban és seprűnyélről etették libamájjal a csillárra hegedülni felzavart cigányprímást.

1940 végére a revíziós sikereknek köszönhetően Horthy Miklós addigi népszerűsége csúcspontjára érkezett. Teleki Pál miniszterelnök attól félt, ez a népszerűség annyira megnöveli az államfő önbizalmát, hogy nyíltan kiáll fia utóddá választása érdekében. Féltette kormányzóját egy újabb parlamenti kudarctól. Mindent megtett, hogy megóvja ettől. 1941 tavaszán, egy szerveződő ellenkormány összetételének tervezgetésekor számolt a sok nyelven beszélő, jó angol és amerikai kapcsolatokkal rendelkező Horthy Istvánnal is. Többek között éppen azért, hogy a fiatalember ne legyen itthon. Teleki halála azonban átírta az addig biztosnak tekintett forgatókönyvet.

A teljes cikk a Múlt-kor történelmi magazin 2012. tél számában olvasható.