Interjú Halász Csillával

Miért éppen a történelem?

Általános iskolás koromban még úgy gondoltam, orvos leszek, majd a gimnáziumban egy lebilincselő stílusban előadó történelem tanárnőt kaptunk, aki révén annyira beleszerettem a történelembe, hogy a pályaválasztás idején már tudtam: mindenféleképpen ezt választom. Egyből szerelem lett. Ha most kéne döntenem – lassan két évtized távlatából –, ugyanígy választanék.

És miért Miskolcra mentél tanulni?

Mert nagyon szerettem. Már akkor is voltak az egyetemmel kapcsolatos negatív felhangok, de ez a tanítás minőségén nem látszott. Megvolt a megfelelő tanáranyag: az ELTE-ről, a Pázmányról és Debrecenből is jártak hozzánk, és hihetetlen élvezetes órákat tartottak. Nem volt tömegképzés jellege, az öt-hatfős, családias szemináriumokon mindenki kibontakozhatott. Volt egy tanárom, Bán Péter – sajnos ma már nincs köztünk –, akivel megtaláltuk a közös hangot. Szakdolgozati témát kerestem, és ő ajánlott egy levéltári kutatást. Magyar nyelvű okleveleket kellett feldolgoznom az egri káptalan hiteleshelyi tevékenységével kapcsolatban. Bár első hallásra unalmasnak tűnhet az évszázados forrásokkal órákon át való foglalkozás, engem nagyon megragadott az egésznek a szelleme, a munka, a nyugodtság. Természetesen mindemellett kihasználtuk az egyetemváros adta lehetőségeket, és gyakran mentünk szórakozni is, például az E/2 nevű diszkóklubban, ahol 1997-ben megismertem leendő férjemet.

Volt kihatása a tanulásra?

Sohasem. Mindig maximalista voltam, mindenre sokat készültem, sosem buktam meg. Azt hiszem, én voltam az évfolyamból az egyetlen – a végén még majdnem meg is lincseltek –, akinek egyetlen pótvizsgája sem volt.

Ez a fajta maximalizmus kamatozott később?

Az egyetem után egy év tanítást követően a Pest Megyei Levéltárba jöttem dolgozni, és itt nagyon kellett. Éppen egy generációváltás kellős közepébe csöppentem. Héjjas Pál igazgató úr egy fiatalokból álló friss rendszert akart kialakítani. Szerintem látta, hogy rám számíthat, így egyre több, nem levéltári jellegű feladatokat is rám bízott. Mindezek kivitelezésében nagy segítségemre volt, hogy közben elvégeztem a humán erőforrás-menedzser szakot a Szent István Egyetemen. Nyugdíjazása után, 2009-ben pedig én kerültem az igazgatói székbe. Rá két évre pedig megérkezett a kislányom, Csenge, és minden megváltozott.

Az igazgatói poszt mellett kevesebb időd maradt kutatni?

Sajnos igen. Már akkor is, amikor igazgatóhelyettes lettem, alig fértem a papírjaimhoz. Igyekeztem mindig kivenni a kutatónapomat, elkezdtem a Phd-t is, ami miatt szintén szükséges volt az akták között eltöltött idő. Azonban nem egyszer megtörtént, hogy a kutatónapon is be kellett jönnöm dolgozni. Első helyre került az igazgató, másodikra szorult a levéltáros. De nem bántam meg, hogy elvállaltam, ugyanakkor gyakran hiányoztak a poros források.

A teljes cikk a Múlt-kor történelmi magazin 2012. tél számában olvasható.