Az ENSZ-re sózta London Palesztinát
2012. november 29. 18:30
Főpróba előtt az ENSZ
„Harcolni fogunk a britekkel Hitler ellen, mintha a Fehér könyv nem is létezne, és harcolunk a Fehér könyv ellen, mintha Hitler nem létezne” – mondta David Ben Gurion, a Zsidó Ügynökség elnöke, Izrael állam első miniszterelnöke a második világháború kitörésekor a zsidókhoz intézett, sokat citált felhívásában. Ben Gurion intelme termékeny talajra hullott a mérsékeltek között, azonban a radikálisok közül egyesek a németekkel és az olaszokkal igyekeztek szövetségre lépni. Nagy-Britannia közben az egész Európára kiterjedő zsidó pogromok és a haláltáborokban zajló tömeges megsemmisítések ellenére is akadályozta a zsidó bevándorlást, sorra fogták el a zsidó bevándorlókat szállító hajókat, utasaikat pedig internálták.
Palesztinában ekkor úgy tűnt, kezd elszabadulni a pokol. A szélsőséges Irgun és a Stern-csoport folytatta a brit létesítmények elleni erőszakos akciók sorozatát: a legnagyobb felháborodást a Dávid Király Szálloda 1946. július 22-i felrobbantása váltotta ki, amely során 91 személy – britek, arabok és zsidók – vesztette életét. Ernest Bevin brit külügyminiszter már 1945 novemberében a brit képviselőházban elmondott beszédében jelezte, hogy London egyedül képtelen megoldani a Palesztina-kérdést. Bevin kétnemzetiségű, brit gyámság alatt álló államban gondolkodott, amely elképzelést az arabok és a cionisták is keményen támadták.
Pedig Bevint pusztán a brit külpolitika rideg logikája vezérelte, amikor megpróbált egyensúlyozni az arabok és a zsidó állam megalapítására tett brit ígéret (Balfour-nyilatkozat) között. London tudta, hogy hamarosan elkerülhetetlen lesz India függetlenségének deklarálása, de úgy számolt, hogy a Szuezi-csatorna feletti ellenőrzés és az Öböl-beli brit olajérdekeltségek garantálása miatt továbbra is indokolt a közel-keleti brit jelenlét. Erre a jelenlétre Palesztina látszott a legalkalmasabbnak, miután döntöttek arról, hogy Egyiptomból kivonják a brit egységeket.
A britek végül átvágták a gordiuszi csomót, és a Palesztina-kérdést az Egyesült Nemzetek Szövetségének hatáskörébe utalták, beismerve ezzel korábbi politikájuk kudarcát. Az ügy 1947 májusában került az ENSZ Közgyűlés rendkívüli ülésének napirendjére, ami a világszervezet első igazi főpróbájának számított. A nemzetközi hangulat a felosztás mellett volt; érdekesség, hogy nem csupán az Egyesült Államok támogatta a zsidók törekvését, hanem a hidegháborús rivális, a Szovjetunió küldötte, Andrej Gromiko is.
Az ENSZ Közgyűlés által létrehozott különleges bizottság (United Nations Special Committee of Palestine) egyhangúlag elfogadta a Palesztina függetlenségére vonatkozó tervet. Ennek értelmében létrejön egy zsidó és egy arab állam, valamint egy nemzetközi övezet, amely Jeruzsálemet és környékét foglalja magába, az ENSZ égisze alatt. Az ENSZ felosztási terve a kezdetektől arab többségű zsidó állammal számolt, a terület pedig Palesztina területének 55 százalékát foglalta el.
A hosszú, feszült vitákkal terhes napok során a végső szavazást kétszer is elhalasztották; az ENSZ Közgyűlése végül 1947. november 29-én 33 igen és 13 nem szavazattal, tíz tartózkodás mellett elfogadta a 181. számú határozatot Palesztina felosztásáról. A döntés jelentősége hatalmas: a 181. számú határozat képezi ugyanis Izrael nemzetközi legitimációját, s ennek volt köszönhető, hogy 1948. május 14-én a tel-avivi múzeumban kikiáltották a zsidó államot.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
