Gyógyító királyok a középkorban
2012. november 23. 19:29
Reformáció: nagy csapás a királyi csodára
A királyok érintő képessége még a 16. század elején is „virágzott”, csupán a szertartások lettek jóval összetettebbek. A francia uralkodó a kézrátétel előtt két szín alatt áldozott (azaz Krisztus testét és vérét is magához vette), majd fedetlen kezével megérintette a sebeket és a daganatokat, keresztet vetett és a következőt mondta: „A király megérint, Isten meggyógyít.”
A király által a betegeknek adományozott, nyakba akasztható érme
Angliában a szertartást – a középkorhoz hasonlóan a kora újkorban is – bonyolultabb liturgia övezte, mint a franciát. A szigetországban az uralkodó feltehetőleg ülő helyzetben maradt, s egy egyházi személy kísérte trónja elé egyesével a gyógyulni vágyókat. Minden beteg kétszer járult az angol király elé, először az uralkodó a kezét a beteg testrészekre helyezte, a második körben pedig keresztet vetett a sebekre. A keresztet rajzoló ujjai között egy arany érmét tartott, amelyet a beteg nyakába akasztott. A 16. századtól kezdve az emberek többé már nem könyöradományt láttak ebben az érmében, hanem gyógyító talizmánként tekintettek rá, amelyekkel természetesen az élelmes kereskedők komoly üzleti tevékenységet folytattak.
A 16. század második felében a reformáció súlyos csapást mért a királyi csodába vetett hitre. A hitújítók, főként a kálvinisták arra a felismerésre jutottak, hogy a királyi csodatétel annak a hit- és szokásrendszernek a része, amely eltér az igazi, eredeti kereszténységtől, egy olyan babona, amelyet gyökerestül ki kell irtani. A naturalista filozófusok nem kételkedtek abban, hogy a megérintett betegek meggyógyultak, ezt azonban természeti okokkal igyekeztek megmagyarázni.
IV. Henrik francia király politikai megfontolásból gyógyított
Az anglikán vallású Angliában I. Erzsébet (1558-1603) nem hagyott fel a görvélykórosok gyógyításával, megőrizte a hagyományos szertartásrendet, csupán azt az imát hagyta ki a liturgiából, amelyben Szűz Mária és a szentek szerepelnek. I. Jakab 1603-as trónra lépése azonban jelentős csapást mért a csodára. Mivel a király Skóciában szigorúan kálvinista környezetben nőtt fel, neveltetéséből fakadóan nem engedhette a babonás rítus továbbélését. Az emberek ugyanakkor továbbra is elképzelhetetlennek tartották, hogy egy uralkodó a „gyógyító áldás” nélkül is lehet király. Franciaországban a kálvinisták sokáig tisztelettudóan hallgattak az uralkodóknak tulajdonított gyógyító erőről, IV. Henrik (1589-1610) a polgárháború évei után újjá akarta építeni a monarchiát, így "élt" a gyógyító képességével is.
A görvélykórosok megérintésének szertartása a 17. században teljes egészében beépült az angol szokásokba; I. Károly (1625-1649) uralkodása idején a kézrátétel rítusát gyakrabban tartották meg, mint a franciáknál. Az angol polgárháború és a köztársaság idején szünetelt a gyógyítás, azonban a restauráció éveiben felélesztették a szertartást. A Cromwell protektorátusa után uralomra kerülő II. Károly (1660-1685) regnálása idején már több tízezer görvélykóros jelent meg az udvarban.
Az utolsó érintés Angliában (1714)
A dicsőséges forradalom (1688) során hatalomra jutó, a kálvinista Németalföldről érkező Orániai Vilmos babonát látott a gyógyító rítusban, s beszüntette a kézrátételt. Utóda, I. Anna királynő (1702-1714) felújította a rítust, ám 1714. április 27. után a brit szigeteken többé nem éltek a királyok ezzel a lehetőséggel. Franciaországban X. Károly volt az utolsó uralkodó, aki megérintette a görvélykórosokat. 1825. május 31-e után viszont egyetlen király sem tette kezét a skrofulában szenvedők sebeire Európában.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
