Sokáig riogatott a Horthy-fasizmus szelleme
2012. november 16. 19:50
Megszelidített sajtó
Horthy akkor volt hatalma csúcsán, amikor kivonult a napi politikai ügyek intézéséből – fejtette ki a sajtó és a hatalom viszonyát boncolgató előadásában Sipos Balázs (Eötvös Loránd Tudományegyetem). A korszak nyilvánossága tekintélyelvű nyilvánosság volt, a sajtó pedig nemcsak hogy nem támadhatta a vezért, hanem aktívan építette kultuszát, védve és építve Horthy tekintélyét. Ugyan az 1921 és 1938 közötti időszakban konszolidált sajtóviszonyokról beszélhetünk, ezekben az években több miniszterelnöki rendelettel módosították a sajtószabadságot. A cenzúrát ugyan 1921. december 10-én hatályon kívül helyezték, de megtartották az 1912: LXIII. tc. azon részét, amely felhatalmazta a Belügyminisztériumot, illetve az igazságügyi szerveket a sajtótermékek megjelenésének az engedélyezésére és terjesztésének megakadályozására.
A húszas években több mint 120 lap alapítási engedélyét tagadták meg. 1938-ban még 1934 időszaki lap létezett, de 1942-ben (a területgyarapodás ellenére) már csak 1379. Az indexre tett lapok 23 százaléka 1939-ben vagy később indult, ezek közül minden negyedik politikai lap volt, 31 százaléka pedig budapesti politikai lap. Ebben szerepe volt annak, hogy a célpont a szélsőjobbhoz köthető úgynevezett zsidósajtó volt. Mindezek ellenére – állítja Sipos Balázs – a sajtó sokszínű maradt, a kormány ugyanis engedte, hogy a különböző kultúrák (népi-urbánus) külön lappal rendelkezzenek. Nem volt azonban mindegy, hogy egy adott lap milyen körülmények között jelent meg: mert bár az ellenzéki (szociáldemokrata) Népszavát egyszer sem tiltották be, sok retorziót alkalmaztak ellene, az utcán például nem lehetett terjeszteni.
Az előadásában a magyar külpolitika két világháború közötti mozgásterét vizsgáló Zeidler Miklós (ELTE) szerint Magyarországnak a Népszövetség (Nemzetek Szövetsége) felállítása (1919) mögött meghúzódó eszme bár nem volt rokonszenves, a kormány mégis úgy látta, hogy ha kimaradunk, megfosztjuk magunktól azt a lehetőséget, hogy visszatérjünk az elismert államok táborába. S mivel a nemzetközi béke felett őrködő Népszövetség a status quo mellé állt, ez szembeállította a világháború győzteseit a világháború veszteseivel, ennek ellenére az első vesztes államok már 1920 őszén felvételt nyertek a világszervezetbe.
A magyar kormány bíztatónak találta a Népszövetség egyes cikkelyeit, melyek egybeestek hazánk külpolitikai céljaival – fogalmazott a történész. Különösen a 19. cikkely, amely lehetőséget adott a békeszerződések felülvizsgálatára, esetleg módosítására. A tagság ezentúl a határon túlra szorult magyar kisebbségek szempontjából is reményekkel kecsegtetett, annak ellenére, hogy a hazai közvélemény ellenezte a felvételt. Az erről szóló parlamenti vitában Apponyi Albert „pártatlan fórumnak” nevezte a Népszövetséget, amely „teljes egyenlőséget állapít meg” a tagok között – fejtette ki Zeidler Miklós.
Sokan azonban a belügyekbe való beavatkozástól féltek, kivált a népszövetségi kölcsönnel járó szigorú pénzügyi felügyeletet tartották elfogadhatatlannak. Mint arra az előadó rámutatott, a Népszövetség tanácsa magyar szempontból csak két ügyben hozott kedvező ítéletet (mindkettőt a román kormánnyal szemben). A harmincas évek második felében a Népszövetség kisebbségvédelmi rendszere működésképtelenné vált, de sokan azt is felrótták, hogy bár a Népszövetség genfi központjában foglalkoztatott 600 főből 2-3 magyar tisztviselő mindig akadt, velük szemben 15, a kisantant országából származó tag volt állandóan jelen, így kevéssé tudtuk a magyar érdekeket érvényesíteni.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
