Csikósok és angol zsokék az első pesti lóversenyen

2012. november 12. 08:55

A magyar „lófuttatás” gyökerei egészen Hunyadi Mátyás koráig visszanyúlnak: egy írásos feljegyzés szerint a király is aktívan részt vett az 1460-ban a morvaországi Olmützben tartott kocsiversenyeken. II. Lajos idejéből is származik egy forrás, amely szerint 1525-ben áprilisában a magyar és cseh király, a krakkói vajda és számos magyar nemes lovai futottak versenyt a kelenföldi síkságon.

A modernkori magyar lóversenyzés csak a 19. század elején alakult ki és terjedt el gróf Széchenyi István jóvoltából. Azt azonban kevesen tudják, hogy az úttörő nem a nemzeti könyvtáralapító fia, hanem Trautmannsdorf János gróf volt, aki már 1814-ben angol telivéreket hozott Magyarországra. Az ő nyomdokain járt Széchenyi, Wesselényi, Esterházy és számos magyar főúr, tudhatjuk meg Zeidler Miklós a magyar sport kezdeteiről szóló A labdaháztól a Népstadionig című 2012-es művéből.

Az arisztokraták a lótenyésztést illetően már a kezdetekkor két pártra szakadtak: az „arabománok” az arab földről származó telivéreket pártolták, míg a később többségre jutó „anglománok” a keleti vérű, de már a brit szigeten tenyésztett jószágokat részesítették előnyben.

A Széchenyi-féle lóversenypálya helyszínrajza (fotók: Zeidler Miklós A labdaháztól a Népstadionig)

Az első angliai útjáról 16 lóval hazatérő huszárszázados, a nemzetgazdaság felélesztésén munkálkodó Széchenyiben már 1820-ban megfogalmazódott a honvédelem szempontjából is igen hasznos hazai lótenyésztés elterjesztésének gondolata, ezért hamarosan a lóversenyek ügyének pártfogójává vált. Már 1821 áprilisában megjelentette 30 pontos versenyszabály-tervezetét, amelynek második pontjában például ez olvasható: „soha és semmi esetben nem léphet a pályára ugyan azon tulajdonosnak egyszerre két lova, egy jutalomért.” Aki pedig ez ellen vétett, 50 darab aranyat kellett büntetésként befizetnie, amelyet a szegények között osztottak szét.

Közel ötéves huzavona után a tömegeket megmozgató nyilvános eseményektől örökösen tartó Habsburg-kormányzat végül engedélyezte a lovas futamok magyarországi megrendezését. 1826-ban az éppen zajló országgyűlésnek otthont adó Pozsony városában került sor egy – Széchenyi megfogalmazása szerint – gyarló külsőségek között megrendezett versenyre.

Egy évvel később már egy Pesten tartandó futtatásra is engedélyt kapott a megalakuló Pesti Lóversenyző Társaság, amely a délkelet-pesti, a mai Üllői út és Soroksári út között fekvő területet vette bérletbe évi 400 forintért. Néhány hét leforgása alatt kialakították a 2340 méter hosszúsági pályát, a páholyos fatribünöket, a pálya mellett futó, fasorral szegélyezett utakat, a nézőtereket, amelyek díszítésére és karbantartására később is jelentős összegeket fordítottak.

Banó László győzelme a gazdák éa csikósok versenyében (1827)

Az 1827. június 6-i első versenynapra mintegy 15 ezer néző volt kíváncsi. Először a tömegek szórakoztatása végett tartott ún. „elegyes” futást rendezték meg, amelyben minden magyarországi ló indulhatott. Széchenyi Naplójában érzékletesen beszámol a 27 fős mezőny tarkaságáról. Az arisztokraták jól ápolt, felszerelt lovain ülő főként angol zsokék mellett egyszerre festői és barbár látványt kínáltak a vidékről érkező csikósok, a lovukat szőrén megülő parasztlegények, akiknek egytől egyig az volt a céljuk, hogy legyőzzék a gazdag urak méneseit.

Az arisztokraták jól tudták, hogy angol nevelésű, felkészült brit zsoké által megült lovaik ellen teljesen esélytelenek a kevélyen felvonuló vidéki versenyzők, olvasható Zeidler Miklós könyvében. A nagybirtokos szervezők ezért olyan nem hivatalos utasításokkal látták el zsokéikat, amelyek a nagyarányú győzelem és a vidékiek várható elcsüggedésének elkerülésére biztatta őket. Az „elegyes” futást Károlyi György hatéves Babieka nevű lova nyerte.

A 3091 ezüstforint összdíjazású első pesti lóversenyen külön futamokat rendeztek a parasztlovak és az arisztokraták ménesei részére is. Az utóbbira, a „Futtatás Első Pályadíjért” elnevezésű futamra a verseny másnapján került sor, amelyet a Széchenyi nagycenki tenyészete által gondozott Wesselényi kancája, Al-Borak nyerte.

Al-Borak legyőzi Babiekát a kétmérföldes versenyben (1827)

Az 1827-es események után gyökeret vert a lóversenyzés, s társadalmi eseménnyé vált. Egyre több futam szerveződött az 1830-tól induló 3024 méter (1600 pozsonyi öl) hosszúságú Nemzeti-díjtól kezdve az Erdélyi-díjon és a Festetics-Nákó-díjon át a Károlyi Tétversenyig, amely a legnagyobb összdíjazású futamnak számított. A leghosszabb távú, 7605 méter hosszúságú futam nyertese a Széchenyi-ostort kapta jutalmul.

A magyar úrias szórakozás – amelyért a polgárság is ugyanolyan érdeklődést mutatott – teljes mértékben angol hagyományokon alapult, s az angol zsokék és idomárok egészen a 20. század elejéig meghatározók és sokszor legyőzhetetlenek maradtak. A lovak Angliából történő folyamatos beáramlása eleinte nyomasztó volt: 1832-ben például a magyarországi versenyző lovak 81 százaléka származott a szigetországból.

A kezdeti lendület többször alábbhagyott, s az 1848-as szabadságharc után évekig szüneteltek a tömegeket megmozgató futamok, majd az 1860-as évektől ismét a régi fényében tündökölt a magyar lovas sport, amelynek igen nagy lökést adott, hogy 1866-tól maga Ferenc József is versenyzett Magyarországon – természetesen inkognitóban.