Gyanús galambok, gyanútlan galambászok és az állambiztonság
2012. szeptember 12. 12:37
Gyanús galambröptetés
Az állambiztonság és konkrétan Kajtár főhadnagy számára minden gyanús volt, kezdve azzal, hogy a németek háromszor akartak röptetni (a „galambsportban nem gyakori az ilyen tömeges röptetés"). Legfőképpen a győri születésű tolmács viselkedését figyelték gyanakvással, aki önellentmondásba keveredett a Bécsben való letelepedésének idejét illetően (mintha nem lett volna mindegy, hogy 1908-ban vagy 1912-ben került az osztrák fővárosba). Gyanús volt, hogy az illető le akart szállni a buszról, hogy meglátogassa a testvéreit (bebizonyosodott, hogy valóban léteznek), és amikor ez nem sikerült, akkor egy csomagot küldött nekik (nem titokban, és a tartalmáról Kajtár is megállapíthatta, hogy nem veszélyes). Mindezek ellenére javaslatot tett a szóban forgó személlyel kapcsolatos adatgyűjtésre. A jelek szerint azonban semmi érdemlegeset nem találtak az illetőről, lehetséges, hogy nem is kerestek.
A dokumentumok elsősorban az 1956-os forradalom után újjászerveződő politikai rendőrség paranoiájának a dokumentumai, amelyek bepillantást engednek abba a munkába, amelyet a magyar állambiztonság, közelebbről a kémelhárítás végzett néhány tucat galamblelkű galambász és néhányszáz galamb ellenőrzése során. Mi mégis sokat köszönhetünk ennek a paranoiának, ugyanis ez hozta létre azokat az iratokat, amelyekből két, kellemesen eltöltött nap krónikája bontakozik ki.
A német és az osztrák versenyzők rendben megérkeztek (bár voltak simlisek, akik vízum nélkül próbálkoztak, de az éber hivatalnokok visszafordították őket), lerakták a galambjaikat, megvacsoráztak, megnézték az éjszakai Budapestet, kiengedték a galambokat, majd egy egész napot eltöltöttek Tihanyban. Budapestre visszatérve voltak, akik ismét kiruccanást tettek a városban (nem is sejtve, hogy ezzel milyen biztonsági rendszabályokat játszottak ki), majd másnap délelőtt hazaindultak. A nyugati vendégek - egy-két elejtett megjegyzéstől eltekintve - nem politizáltak, semlegesen, bizonyos távolságtartással szemlélték a magyarországi viszonyokat. Amennyiben minden röptetés ehhez hasonlóan zajlott le, nem csodálkozhatunk azon, hogy a németek több alkalommal is szerettek volna jönni.
Noha a párhuzam erősen sántít, Sárkányhoz és Torontál Simonhoz hasonlóan Kajtár Lászlót is utolérte a végzet. A fenti események után egy évvel, 1959 júliusában a főhadnagyot fegyelmi eljárás után elbocsájtották, majd a katonai bíróság szolgálati hatalommal való visszaélés, valótlan jelentések és rágalmazás miatt felfüggesztett börtönbüntetésre is ítélte. A főhadnagy dicstelen távozását követően lényegében nem volt, aki a vonalat továbbvigye: a kapitalista országokból beutazó sportolókra vonatkozó anyagokat tartalmazó objektumdossziét lezáró határozat szerint 1959 után ezen a területen már nem végeztek elhárító munkát. Úgy tűnik, az egész „vonalat" Kajtár elvtársnak találták ki.
Az 1958-as budapesti úszó Európa-bajnokságról a Neue Württembergische Zeitung és a Darmstädter Tagblatt című lapokat tudósító újságíró a kevés a nyugati telefonvonal miatt tudósítását kénytelen volt levélben elküldeni, ám attól tartott, cikke csak a versenyek után érkezik meg, „ha esetleg ezen levelem valamelyik cenzúrahelynél egy kicsivel hosszasabban időzik". Ráhibázott, levelét valóban felnyitották és kivonatot készítettek róla, amely aztán egy állambiztonsági dossziéba került. Az újságíró ironikusan felvetette, hogy a jövőben ideérkező tudósítóknak talán postagalambot kellene magukkal hozniuk, ha azt akarják, hogy tudósításaik időben megérkezzenek rendeltetési helyükre. A német férfi talán álmában sem gondolt arra, hogy levelének megírása előtt pár hónappal éppen a postagalambok adtak munkát a magyar politikai rendőrségnek.
Takács Tibor cikke és a kapcsolódó források az ArchívNeten
Támogasd a 
szerkesztőségét!
