A törökök szerencsenapja: augusztus 29.
2012. augusztus 29. 14:15 Fodor Pál
Mohács
Amikor a török sereg elõvédjei augusztus 29-én megérkeztek ahhoz a teraszhoz, amely a mohácsi síkot délrõl szegélyezi, jól láthatták, hogy lent a magyarok két oszlopban, harcra készen várakoznak. Tomori Pál - képletesen szólva - éppen erre a magaslatra építette a haditervét. Azt tervezte, hogy az onnan rendetlenül leözönlõ törököket részenként támadja és semmisíti meg, mert így elkerülheti, hogy a számbeli fölényben lévõ török sereg egészével kelljen megütköznie. A török katonák valóban nehezen haladtak elõre a kedvezõtlen terepen, a szultán ezért úgy döntött, hogy elhalasztja az összecsapást, és elrendelte a táborba szállást.
Délután három óra után azonban, amikor az elöl haladó ruméliai sereg még javában ereszkedett le a lejtõn, Tomori megindította a támadást. A Batthyány Ferenc horvát bán vezérelte jobbszárny lovasrohama szétzilálta a ruméliaiak sorait. A török ágyúállásokon és a mögöttük lassan felfejlõdõ janicsárokon azonban nem tudtak áthatolni, és keresztbe fordultak. A fellelkesült Tomori ekkor a második oszlopot is támadásba küldte. Ám eközben megérkezett az anatóliai hadtest, a janicsárok pedig gyilkos pusktüzzel árasztották el a megtört lendületû magyarok sorait. Mire a magyar gyalogság is a törökök közelébe ért, a lovasság lényegében elveszítette a küzdelmet.
A magyarokon teljes zûrzavar lett úrrá, a vezérlet megszûnt, a katonák már csak az életükért küzdöttek, s aki tehette, a futásban keresett menedéket. Eközben a maradék sereget oldalba kapták az akindzsik, betörtek a magyar táborba, és iszonyatos öldöklést rendeztek. Mire leszállt az est, a nemrég még olyannyira reménykedõ magyar seregbõl legalább 15 ezren feküdtek holtan a csatatéren. Elesett 28 fõúr, 7 fõpap, 10 ezer gyalogos és 5000 lovas. Odaveszett a király is, aki fõrendû õrzõi (többek között a már nagykorú Török Bálint) által méltatlanul magára hagyatva a Csele-patak mocsarába fulladt. A törökök a közben eleredt esõben egészen éjfélig nyeregben maradtak, mert újabb ellenséges sereg támadásától tartottak.
Szulejmán csak ekkor hitte el, hogy a magyaroknak nincs több katonája, hogy az újabb augusztus 29. meghozta számára a magyar királyság feletti döntõ gyõzelmet. Hogy mennyire fontosnak tartotta ezt az eseményt, arra egy jóval késõbbi cselekedete szolgál bizonyítékul. 1543-ban sok egyéb vár mellett elfoglalta Székesfehérvárt, a magyar királyok koronázó és temetkezõ városát is. Az elsõ muszlim szertartás alkalmával megtekintette a királysírokat, és meglepõ gesztussal úgy rendelkezett, hogy Mohácson legyõzõtt ellenfele, II. Lajos sírjára díszes selyemleplet terítsenek. Ahogy Nándorfehérvárott az ajándék kaftánokkal, úgy Fehérvárt az ajándék lepellel kívánta tudtul adni: nem akárkik felett aratott fényes diadalt.
Szulejmán azonban 1526-ban látszólag elmulasztotta kihasználni gyõzelmét. Portyázói ugyan végigpusztították az ország jelentõs részét, az uralkodó pedig bevonult a magyar székvárosba, Budára, de aztán szeptemberben hirtelen hazaindult, és elhagyta a teljesen védtelen országot. Döntése azonban csak elsõ ránézésre hiba, mert alapos megfontolások húzódtak meg mögötte. Buda vára olyan rossz állapotban volt, hogy abban, a legközelebbi török vonalaktól több száz kilométer távolságban, védõsereget hátrahagyni hazárdjáték lett volna.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
