Móra Ferenc, mint régész

2012. augusztus 24. 17:12

Az 1879-ben született, szegényparaszti családból származó Móra Ferencről a legtöbben csak irodalmi munkásságát ismerik, holott nem elhanyagolható a régészeti tevékenysége sem. A budapesti egyetem földrajz-természetrajz szakán tanuló Móra egy évig tanárként működött, majd újságírónak állt, s a Szegedi Napló munkatársa lett. 1904-től a Somogyi Könyvtárban, majd a szegedi Közművelődési Palotában dolgozott, s beletanult a régész mesterségbe. Bár régészként eleinte nem tudtak neki fizetést biztosítani, ásatásai egyre csak szaporodtak.

1907-től Csókán hét szezonon keresztül ásott, amely során közel hétezer négyzetméternyi területet tárt fel, majd a Palota igazgatója, Tömörkény István halálát követően kezébe vette a szegedi intézmény vezetését. Az 1920-as években mind több ásatás fűződött a nevéhez, amelyek főként az Alföld déli részére terjedtek ki.

1908-ban a kolozsvári egyetemen megszerzett ismeretei – amelyeket főként Pósta Bélától sajátított el – és a korszerű módszerek tanulmányozása arra sarkallta a muzeológus, újságíró régészt, hogy még szabadidejét is a régészetnek szentelje. Egyik Póstának írott leveléből megtudhatjuk, hogy egy napból 9 órát az intézményben vagy ásatáson, 7 órát éjjel valamely folyóirat szerkesztőségében töltött, s mindössze öt órákat aludt.

A 104 lelőhelyet feltáró Móra szenvedélyére gyakran saját pénztárcájából is áldozott, mivel tudvalevő, hogy a vidéki kulturális intézményeken a pénzhiány általános hátráltató tényezőként volt jelen.

Egyik legfontosabb régészeti munkája a kunágotai honfoglalás kori lovas sírok feltárása volt. Az előbbi, majd a deszki-, a makkoserdei, a fehértói, valamint a kiszombori temetők ásatásai során szerzett tapasztalatait egy néprajzi tanulmányban foglalta össze. Ebben annak a véleményének ad hangot, hogy a sírokhoz tartozniuk kellett egyfajta társadalmi rangot jelző oszlopoknak vagy egyéb jelöléseknek, amelyből a sírrablók kikövetkeztethették a leendő zsákmány méretét. A megállapításra a sírrablók precizitásából következtetett. Munkáiban végképp cáfolni tudta azt a korábbi toposzt, amely szerint a honfoglalás kori magyarokat lóháton ülve temették el.

Mórát rendkívül sok bírálat érte régészeti munkásságát illetően, kortársai közül néhányan csak hibásan dolgozó, szerencsés amatőrnek vélték. Bár való igaz, hogy szakmai feljegyzései és dokumentációi hagytak maguk után némi kívánnivalót, ám a modern régészeti szakmaiság előtti időkben ez a legtöbb ásatóra elmondható volt.