„A gyász az emberiség közös nyelve.” – mondta Gallicus (Mikes Imre) a Szabad Európa Rádió 1956. június 22-i adásában. Rajk Júlia ezt a „gyász-nyelvet” mesterien és kiváló politikai érzékkel használva 1956-ban hozzájárult a Rákosi rendszer bukásához. A gyász nyelve elsősorban női nyelv, és éppen ez adta Rajk Júlia biztonságát. A férj tisztes eltemetéséért harcoló feleség figurája felette állt a nagypolitikai csatározásoknak és törésvonalaknak.
Ha Rajk Lászlóné Földi Júliát említjük, akkor a Rajk László újratemetésén készült képeken látható némán gyászoló anya és feleség jut az eszünkbe, míg a nagyobbik, a „beszélő” élete igaztalanul elfelejtődött. Igaz, Rajk Júlia formális, intézményi hatalmi pozíciót nem töltött be, és írásbeli munkássága, amely mindössze személyes levelekből és egy vitán elmondott beszéd leiratából áll, mára már nagyrészt elkallódott, vagy éppen kutató számára hozzáférhetetlen helyeken, például az Aczél-hagyatékban őrzik. Azokat a területeket, ahol Júlia aktív volt: baráti vacsorák, telefonbeszélgetések, uszodai traccspartik, a történetírás eddig nem tekintette az „emlékezet helyének”, mert írásos források erről nem maradtak fenn. A Rajk Júliát akár ezeken az eseményeken is lehallgató “barátok” által készített lehallgatási jegyzőkönyveket megsemmisítették, hiszen ma már nem lelhetők fel az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában. Rajk Júliát, az 1956-os forradalmat előkészítő nagy női történelmi személyiségek sorába az emelte, hogy képes volt a két területnek: az intézményi és a magán szféra, összekapcsolására és az e területek közötti diplomatikus manőverezésre.

Az ismert nőtörténész, Laurel Thatcher Ulrich állítása, miszerint „a jó magaviseletű nők ritkán csinálnak történelmet”, Rajk Júliára is igaz volt. A magas, rendkívül mélyhangú, sokat dohányzó Rajk Júliát sokan nem szerették szókimondó nyersességéért, amit durvaságnak és tapintatlanságnak éltek meg. Rajk Júlia nem sokat törődött a társadalmi elvárásokkal, csak a saját normáit követte. A XX. századi magyar történelemben kevés olyan személyiség volt, mint ő, aki személyes ellenségének tudhatta Rákosi Mátyást. És azt a Kádár Jánost is, aki részt vett férje – illetve Kádár még a férje rehabilitálásáért fellépő Nagy Imre – meggyilkolásában is. Rajk Júlia a férje nyilvános újratemetésének megszervezésével megteremtette az addig hiányzó politikai kapcsolatot a Petőfi Kör és a Nagy Imre-csoport között. A temetés megszervezése pedig a forradalomhoz nélkülözhetetlen biztonságérzést adott a vezetőknek, hogy telefonhívással százezreket képesek békésen mozgósítani az „ügy” mellett. Rajk Júlia kérlelhetetlensége nagyban hozzájárult ahhoz, hogy férje temetése, 1956. október 6-án az 1956-os forradalom pszichológiai főpróbája lett.

A kapcsolatok

1954 után, miután a börtönből ötévi raboskodás után kiszabadult, Rajk Lászlóné élete új értelmet nyert. Politikusnővé vált, hiszen személyében, az igazságtalanul kivégzett kommunista belügyminiszter maga is börtönviselt feleségeként óriási politikai és erkölcsi hatalmát kiváló politikai érzékkel használta egyetlen célja, a férje rehabilitációja érdekében. Ez a cél, ami tágabb értelemben a Rákosi-rendszer alatt meghurcolt emberek ezreinek rehabilitálását jelentette, valójában a rendszer legitimitásának megkérdőjelezése volt.

Rajknénak férje történeti emlékezetéért és a saját nevéért folytatott harcban több fronton kellett harcolnia. Először is meg kellett birkóznia a pártellenzék ellenszenvével a vaskezű, túlzottan balos belügyminiszter emléke miatt. Másodszor a nyugati emigráció ekkor még nehezen felmérhető tömeghatású nehezteléssel figyelte a volt belügyminiszter köré épített „érzelmes mítoszt.” Eközben az akkori pártvezetés, a volt közeli elvtársak Rajknét nyíltan a munkáshatalom árulójának nevezték, de ő mégsem adta fel, hogy a saját elveinek megfelelően eltemetteti a férjét és visszaszerzi a nevét.

A teljes cikk a Múlt-kor történelmi magazin 2012. ősz számában olvasható.