A Hessen tartományban született Paulus (1890-1957) polgári származása miatt nem lehetett a császári haditengerészet tisztje, így a marienburgi egyetemre ment jogot tanulni, ám egy félév után otthagyta, s belépett a 111. számú gyalogezredbe. Az első világháború elején harcolt a franciák ellen, majd betegsége után Szerbiába küldték. A háború végén Erdélyben, az Isonzó mellett és Flandriában töltött be frontszolgálatot. A két világháború között elvégezte a berlini hadi akadémiát, 1939-ben tábornoki rangot kapott. A második világháborúban részt vett Lengyelország lerohanásában, majd a Szovjetunió likvidálásának részletein dolgozott. Terveiben Moszkva minél hamarabbi bevételét szorgalmazta. A Barbarossa hadművelet azonban kudarcot vallott. Paulus rádöbbent, hogy hiba volt a túl nagy előrehaladási ütem, hiszen a csapatok csak kifáradtan érték el céljukat. Hitler parancsára Sztálingrád ostromába kezdett, bár jelentéseiben ellenezte a hadműveletet, de szavai nem találtak hallgató fülekre. A kimerült német katonák nem bírták a mínusz 40 fokos hideget, s letették a fegyvert. Hitler január 31-én vezértábornaggyá léptette elő Paulust, amivel gyakorlatilag öngyilkosságra szólította fel, mivel korábban német tábornagy még sosem esett élve fogságba. Azonban Paulus erre nem volt hajlandó. Hadifogságba esett, s egy Moszkva melletti fogolytáborba hurcolták, ahol be kellett lépnie egy Hitler-ellenes szervezkedésbe. Ennek csupán az lett az eredménye, hogy tiszttársai között elszigetelődött. A háború utáni nürnbergi perben elismerte a Barbarossa hadművelet kidolgozásában betöltött szerepét, s a vádlóknak megfelelő vallomást tett. 3 éves szovjet fogság után letelepedett az NDK-ban, s a rendőrtiszti főiskolán kapott katedrát, hogy a világháború katonai történelmét kutassa. 1957. február 1-jén hunyt el. Az NDK katonai tiszteletadása mellett Drezdában temették el.