Miről tárgyaltak a KGB vezetői Budapesten?
2012. július 13. 15:38
Megérkezik a delegáció
A kétévenkénti találkozók sorában 1968. december 5-én a KGB delegációja érkezett Budapestre. A Jurij Andropov vezette négytagú szovjet küldöttség december 7-ig tartózkodott Magyarországon. Maga a látogatás ténye – bár a látogatás pontos okának megjelölése nélkül – eddig is ismert volt a történeti irodalomban, sőt az Andropov Kádár Jánossal folytatott megbeszéléséről készített feljegyzést már több alkalommal publikálták is. Míg a Kádárral való beszélgetés központi részét a Csehszlovákiában kialakult helyzet (és a szocialista országok ezzel kapcsolatos álláspontja) képezte, addig a december 5-én tartott állambiztonsági tárgyalás jóval tágabb keretek között mozgott. A magyar fél által adott tájékoztatót követően előbb Andropov előadására, majd Szaharovszkij, a KGB hírszerzésének vezetője és Cinyov vezérezredes, a szovjet kémelhárítás parancsnoka által tartott eligazításokra került sor.
Magának az állambiztonsági vezetők találkozójáról készített jelentésnek a közreadása több szempontból is indokolt. Az állambiztonsági szervek által „termelt” iratok egy része szinte kizárólag a szocialista vezetők által tett propagandanyilatkozatok speciális, a kívülálló számára gyakran áthatolhatatlannak tűnő, állambiztonsági-rendőrségi nyelvezetbe átültetett variációi. Természetesen a KGB vezetőinek itt közölt értékelései is magukon viselik ezen jegyeket, azonban számos olyan pontot is érintenek, amelyek túlmutatva a fentieken – a feljegyzéseket a vezetés belső használatára szánták – bepillantást engednek az állambiztonság legfelső vezetőinek gondolkodásmódjába is. Mindezek mellett a dokumentum azon kevés magyar nyelvű állambiztonsági iratok egyike, amelyben szó esik a Szovjetunió belső viszonyairól is.
A csehszlovákiai bevonulás kapcsán Andropov megemlíti a „magyar elvtársaknak” a Pavel Litvinov vezette csoport Vörös téri tiltakozását. Andropov a tüntetőket „notórius munkakerülőknek” aposztrofálta és ezzel meg is magyarázta cselekedetüket, a bíróság által kiszabott kiutasításokkal és a többéves szabadságvesztésekkel pedig megoldottnak is tekintette az ügyet. A kriminalizált társadalom képének példájához ugyanakkor olyan eufemisztikus megfogalmazás párosul, amelyet a Szovjetunión belüli nacionalizmus kapcsán tett megjegyzés kiválóan szemléltet: Andropov állítása szerint „a probléma elsősorban a Baltikumban merült fel […] A nacionalizmus érvényesül bizonyos fokig Nyugat-Ukrajnában és Nyugat-Belorussziában. A nacionalizmus ugyancsak fennáll a Kaukázuson túli területeken, illetve Közép-Ázsiában.”
A Szovjetunió határvidékeinek-tagköztársaságainak ilyetén való felsorolása, illetve a szovjet ellenzéki mozgalmak ilyenfajta megközelítései után nem meglepő Szaharovszkij vezérezredes sajátos elemzése sem az Egyesült Államok belső helyzetéről, amely pontosan érzékelteti az állambiztonsági vezetők gondolkodásának korlátait. A hatvanas évek társadalmi mozgalmairól szólva az igencsak kiterjedt apparátust működtető hírszerzés vezetője kissé elnagyoltan foglalta össze azok jellemzőit: „…a különböző huligán-, hippi-, s egyéb elemek a jobboldaliak tartalékát képezik a progresszív erőkkel szembeni harcban, s ezért az államapparátus elnéző velük szemben.”
Támogasd a 
szerkesztőségét!
