„Kedves Gróf Klebersberg!
Gróf Széchenyi István már kilencven évvel ezelőtt felvetette az eszmét, hogy a nemzet elköltözött nagy fiait részesítse országos tisztességben. E gondolat megvalósítására most nyílt méltó alkalom, mikor a szegedi fogadalmi templom terét boltívekkel öveztük (…) a boltíves folyosókat Nemzeti Emlékcsarnoknak nyilvánítom, ahol száz nagy magyar embernek állítunk emléket (…), de meg akarunk emlékezni azokról is, kik a mai páratlanul nehéz időkben a magyar művelődés szintjének fenntartásáért és emeléséért folyó szellemi munkából kimagasló tehetséggel és rendkívüli odaadással veszik ki részüket (…) Ezen férfiak külön elismerésben részesüljenek: a nagy mecénás királynak, Hunyadi Mátyásnak emlékére 12 Corvin láncot és 60 Corvin-koszorút alapítok.” 1930. október 11-én kelt a „Horthy s. k.” aláírással és Gróf Klebelsberg Kuno vallás- és közoktatásügyi miniszter ellenjegyzésével született kétszeres alapító okirat.

A politikai legendárium szerint Horthy Miklós kormányzó személyes hangú leiratát maga a címzett öntötte végső formába. Ha ez nem bizonyos is, az viszont már igen, hogy az „ötlet” a legmesszebbmenőkig illeszkedett a korszak meghatározó kulturpolitikusának elképzeléseihez. A magyar kultúrfölény bizonyításához a dicső múlt ápolása (például a szegedi Dóm téren) csakúgy hozzátartozott, mint a hazai szellemi élet „érdemdús” személyiségeinek visszaigazolása. A Corvin-lánccal illetve -koszorúval kitüntetettek seregéből effajta kétely mindössze az 1940-ben hazájának csendes látványossággal „hátat fordító” Bartók Béla esetében merült fel. Nála azonban már a kezdet kezdetén, merthogy az első díjazottak közül ő volt az egyetlen, aki hiányzott az 1931. február 24-i hagyományteremtő ünnepségről. (Voltak olyanok, akik a zeneszerző távolmaradását inkább azzal magyarázták, hogy Bartók elégedetlen volt a „második fokozattal”, mások szerint a nem megjelenés inkább politikai demonstrációként értékelhető. Mindezt a zenetörténet máig nem tisztázta egyértelműen. Az azonban tény, hogy ha a század meghatározó muzsikusának a kurzusdíj nem volt is ínyére, azt nem utasította vissza, a nevével ékesített jelvényt pedig megőrizte.)

A Horthy-féle alapítólevél alighanem egy jóval korábban elkészült forgatókönyv része volt: szűk két héttel később, október 25-én ugyanis már nemcsak ezt a kormányzói leiratot tette közzé a hivatalos lap, a Budapesti Közlöny, hanem a Corvin-kitüntetések alapszabályait rögzítő kultuszminiszteri rendeletet, illetve „a magyar tudomány, irodalom és művészet terén, valamint a magyar művelődés fellendítése körül szerzett kimagasló érdemekért” kitüntetettek 12+60 fős névsorát is.

Áthidalások

Mindez szervesen illeszkedett a „nemzeti megújhodás” programjába, de a díjalapítás abban a tekintetben fordulópontnak tekinthető, hogy Horthy kormányzósága tizedik évfordulóján látta csak elérkezettnek az időt arra, hogy a király nélküli királyságban némiképp bizonytalan közjogi helyzetét megerősítse. Afféle nemességadományozási pótlásként 1920-ban ugyan létrehozta a saját (felfegyverezhetőnek is vélt) tömegbázisaként a Vitézi Rendet, de a „legszorosabban vett uralkodói felségjoggal”, vagyis kitüntetésadományozással addig nem élt. Erre a momentumra a falerisztika tudósa, Pandula Attila történész 1994-es értekezésében irányította rá a figyelmet, ahogy arra is, hogy a kormányzónak az 1930-as évekig nem is igen akadt volna lehetősége a kulturális teljesítmények honorálására: az 1887-ben még Ferenc József által alapított Császári és királyi osztrák magyar Díszjelvény művészetért és tudományért elnevezésű ordó ugyanis 1918-ban, a köztársaság kikiáltása után elhalt.

A teljes cikk a Múlt-kor történelmi magazin 2012. nyár számában olvasható.