Kádár nem volt a nők bálványa
2012. május 26. 12:15 Tóth Eszter Zsófia
Kádár, a nőpolitikus
1957 júniusában, amikor Kádár a párt országos értekezletén a hozzászólásokra válaszolt, hangsúlyozta, hogy nem tartja jónak, hogy a küldötteknek mindössze 6 százaléka nő. Ezért azt javasolta, hogy amíg nem változik kedvezően e helyzet, ha egy funkcióra férfit és nőt is jelölnek, egyenlő feltételek esetén a nők javára döntsenek.
Az MSZMP IX. kongresszusán (1966) tartott beszámolójában kiemelte: „Hazánkban a nők egyenjogúsága törvény”. E megállapítás jól illeszkedett a korszak hivatalos beszédmódjába, amely a nők egyenjogúságát hirdette az élet minden területén. Azonban öt évvel később, a X. kongresszus vitabeszédében arról szólt, hogy „eleven, égető kérdésekben” még nem született megoldás, így például nem érvényesül az „egyenlő munkáért egyenlő bért elve”, nehezen kerülnek nők vezető posztokba és kevés bölcsődei, óvodai férőhely van. Hangsúlyozta azt is, hogy rosszul értelmezik az egyenjogúságot azok, akik nem köszönnek előre a nőknek és nem adják át nekik a helyüket a villamoson.
Részben a népesedési problémák enyhítésére 1967-ben bevezetett gyes nyomán, 1969-ben átfogó vizsgálatot kezdtek a nők helyzetéről. Már az 1958-as munkásvizsgálatnál bevált módszerekkel dolgoztak: pártfunkcionáriusok, szakszervezetisek és a Magyar Nők Országos Tanácsának aktivistái kérdezték a nőket helyzetükről. A jelentéseket összegezték és 1970-ben megszületett a Központi Bizottság határozata, melyet az 1970. február 18-19-i ülésen fogadtak el. A határozat sajtóvisszhangja szerint bár a nők egyenjogúsága deklarálva van, tudati és gazdasági tényezők hátráltatják annak érvényesülését.
A határozat nyilvánosságra hozatalával egyidőben két vita is zajlott a Nők Lapja hasábjain, amely az egyenjogúság nem érvényesülését vizsgálta. Egyrészt a „Milyen az ideális nő? – Nőideál 1970-ben” sajtópolémia hozzászólói sokszor foglalkoztak a háztartási terhek egyenlő megosztásával. F. Gáborné, aki férjében „eleven érdeklődésű, derűs embert” ismert meg, arra panaszkodott, hogy hiába osztották be napokra, ki mikor vasal, takarít, a férje egyre többet követelt tőle: nemcsak azt, hogy egyetemre járjon, hanem iratkozzon be spotkörbe. A férje ugyanis azért aggódalmaskodott, hogy az asszony alakja tönkremegy és 10 év múlva már nem fogja tudni szeretni. E házaspár a gyermek születése után el is vált. Egy másik hozzászóló, F. Lajosné Orosházáról szintén a terhek nem egyenlő megosztására panaszkodott. Szerinte az ő férjének az lenne ideális feleség, aki mesével ringatná álomba, mint Seherezádé, majd este 11-kor kiosonna a konyhába, hangtalanul mosogatna, mosna, porszívózna az éjszakában, és reggel üdén és fitten vinné ágyba a reggelit.
Az 1969. december 6-án indított másik vita azzal a kérdéskörrel foglalkozott, hogy „Háromévesek lesznek…” a gyes bevezetése óta született gyermekek. És az újságíró úgy vélte, hogy a rendelet hatására vége van annak az időszaknak, amikor „bebugyolált kis csomagokat cipeltek a mamák hajnalok hajnalán Kispestről Óbudára” a bölcsődébe, hogy időben beérjenek a munkahelyükre. Ám az óvodai hálózatot sem bővítették megfelelő mértékben, így mi lesz azokkal az anyukákkal, akik mégsem töltik otthon a 3 évet, és bölcsődébe szándékoznak adni gyermeküket, amely férőhelyeket tekintve az összes bölcsődés korú gyermek 9%-át volt képes akkoriban befogadni. A cikksorozatot végül optimistán zárták le, mivel pénzügyminiszteri rendelet született gyermekintézmények közös létesítéséről, a férőhelyproblémákat azonban ez a döntés mégsem oldotta meg.
Az ország vezetője saját családjában nem szembesült sem a háztartási terhek megosztásának problémájával, sem a gyermekintézmények gondjaival: a házaspárról háztartási személyzet gondoskodott, gyermekük pedig nem született. 1985 márciusában, a XIII. kongresszuson tartott vita összefoglalójában Kádár János mindenesetre családpárti volt: a válások nagy számát olyan valós problémának tartotta, amely meggyötri a gyermekeket, sújtja az asszonyokat. Hangsúlyozta, hogy nagyon jó volna a harmonikus család kultuszát erősíteni a társadalomban.
Ami Kádár Jánost és a nőket illeti, egyszerre küzdünk a források szűkszavúságával és bőségével. Mivel azonban a politikus magánéletéről viszonylag kevés írásos dokumentum maradt fenn, az egykori pártvezérről még a rosszindulatú utókor sem lenne képes azt állítani, hogy Casanova lett volna.
Még több cikk Kádárról a Múlt-kor magazin tavaszi számában
Támogasd a 
szerkesztőségét!
