Az ókor celebjei

2012. május 11. 08:59

Arisztophanész A felhők című művének főszereplője, a filozófus Szókratész az előadás premierjén, miután a közönség soraiból többen is értetlenül néztek össze, azt tudakolva a másiktól, hogy ki lehet az ókomédikus híres, kevéssé ismert karaktere, egyszer csak felemelkedett a nézők gyűrűjéből, majd hosszú ideig szótlanul állt. Ezzel fontos pillanathoz érkezett el az emberiség a hírességek akkor még gyerekcipőben járó kultuszát illetően. Jóllehet Szókratész nem kereste az ismertséget, elég volt, hogy az megtalálja őt.

Nincs kifejezés se az ógörögben, se a latinban arra, ha valaki még életében ismertséget szerez. Az angol celebrity szó a latin ’celebritas’-ból ered, jelentése annyit tesz: (jó) hírnév, renomé. A két nyelv inkább a latin ’fama’ körüli koncepció köré épít, ami az egyén halála után fennmaradt jellemvonását, karakterét hangsúlyozza.

Sok mindent elárul az ókori celebritás képlékeny fogalmáról, hogy a közvélemény érdeklődését akár egy filozófus is fenn tudta tartani huzamosabb ideig – persze ha az illetó színdarabban tűnt fel, bármennyire is tiltakozott ez ellen Szókratész. Aki viszont valóban korának egyik legismertebb athéni polgára volt, köszönhetően annak, hogy állandóan az athéni közélet epicentruma, az agora körül sertepertélt, s nem túl előnyös fizimiskája is kiemelte őt a tömegből.

Az ismertség, a halhatatlanság toposza a legrégebbi irodalmi hagyományokban is tetten érhető. A Gilgames-eposz főhőse, az i.e. 2700-2500 körül élt sumer király örökké tartó hírességre vágyik, de azt naivan összeköti a halhatatlansággal. Az eposz témája a kérés hiábavalósága, Gilgamesnek a végén el kell fogadnia, hogy olthatatlan vágya önpusztítással jár. Hasonló szellemiség járja át a görög eposzokat is. A raison d’être ebben az esetben a dicsőség keresése; ha arra kerül sor, hogy választaniuk kell a hosszú, de céltalan élet, vagy a rövid és sikerekkel teli élet között, akkor a hősök az utóbbit választják – így tett Homérosz Iliászának főszereplője, Akhilleusz is.

A homéroszi világban az ismertség egyértelműen a magas rangúak prerogatívája – no meg a győzőké. Az i.e. 7-6. században egy atlétikai verseny megnyerése az ismertség kapuját tárta szélesre. Ez különösen érvényes volt a sportolókra, az olimpiai játékok győztesei ugyanis szobrokat emeltethettek maguknak Olümpiában, de csak akkor, ha három versenyen is diadalmoskodni tudtak. Az egyik híres ilyen pankrátort, Dorieuszt az athéniak szabadították ki a peloponnészoszi háború idején, a Thaszoszi Theageneszről mintázott mű pedig Nagy Sándor szobra mellett áll.

Azt követően, hogy Athén demokrácia lett, a vezető arisztokraták még jobban áhították a köz figyelmét. Szervezett politikai pártok nem lévén, a közéletben egyértelműen az erős személyiségek domináltak. Az athéni államférfiak közül Themisztoklész állt a legközelebb a személyi kultusz megteremtéséhez. Ő egyébként azon kevés athéniak egyike, akiről portré maradt fenn, igaz, római másolatban – egy újabb eszköz az örökkévalóság eléréséhez. De szintén ő volt az, aki meggyőzte az athéniakat, hogy építsenek erős flottát a perzsa fenyegetés ellensúlyozására (i. e. 480-ban Szalamisznál az egyesített görög flotta parancsnoka volt), népszerűségét pedig azzal kívánta növelni, hogy meg akarta tanulni az összes, idősebb athéni polgár nevét.

Noha a hírnév fogalma állandó változásban volt, főbb "összetevői" nem módosultak: tehetségnek, stílusnak és karizmának egyszerre kellett jelen lennie. Az archetipikus ideálhoz legközelebb talán az i.e. 5. században élt hadvezér, Alkibiádész járt. Egy alkalommal például hét kocsival indult az olimpiai játékokon, amit megnyert, de ő futott be a második és a negyedik helyen is (a kocsihajtás a játékok legnagyobb presztízzsel bíró versenye, s egyben a legköltségesebb is volt). Alkibiádész volt az első olyan közszemély, akinek életét szüntelen pletykák színesítették. Amikor egy barátja például megemlítette neki, hogy az emberek arról beszélnek, hogy Alkibiádész borsos áron jutott egy kutyához, az államférfi csak annyit felelt: „Pontosan ezt akartam. Majd megakadályozom, ha rosszat kezdenek beszélni rólam”. Alkibiádész a külsőségekre is adott: hosszú, bokáig érő, lila palástot viselt, pajzsát pedig sokak legnagyobb megdöbbenésére – s nem kevés rosszallást kiváltva – Erósz, a szerelem és szexuális vágy istenének képével díszítette.

Makedónia felemelkedésével új értelmet nyert a celeb fogalma. Az Adriai-tengertől Pundzsábig terjedő hatalmas, heterogén alattvalókat összefogó birodalomban ismertté, felismerhetővé kellett tenni annak teljhatalmú urát – Nagy Sándort. A makedón király ezért felkérte Lüszippuszt, hogy öntse szoborba alakját, amit majd lemásoltat, s a birodalom összes pontjára eljuttat. A Perzsia ellen indítandó hadjárat népszerűsítése érdekében Nagy Sándor arra kérte a művészt, hogy Akhilleusz reinkarnációjaként örökítse meg. Hogy az alkotás mennyire volt élethű, nem tudni, de a szobor elérte a célját, s az önpromóció hatásos fegyverének bizonyult.

Az i.e. 4. században a színészek előtt is megnyílt a halhatatlanság felé vezető út. A legjobbak hatalmas pénzeket kerestek, alakjukat ismert művészek vitték vászonra. A leghíresebb talán Quintus Roscius Gallus volt, akinek neve a reneszánszban a tehetséges színész szinonímájává vált, s még Cicero is megemlékezett róla. Nem volt ilyen szerencséjük a művészeknek. A leghíresebb görög szobrászok, Pheidiasz és Praxitelész meg se közelítették a színészek és államférfiak ismertségét, de hasonlóan járt a római Pantheon tervezője is.

A legnagyobb dicsőséget természetesen a katonai győzelmek jelentették a római korban. Mindenkin túltett Julius Caesar: senki előtte nem fordított nagyobb figyelmet imázsának javítására, vagy adott annyira magára, mint ő. Laza övet és hozzá feltűnő karikákat hordott, hangsúlyozva a kiegészítőknek a divatban elfoglalt kitüntetett szerepét. Életrajzírójától, Suetoniustól tudjuk, hogy Caesar semmilyen elismerésnek nem örült annyira, mint amikor babérkoszorút kapott, azzal ugyanis el tudta irányítani a figyelmet korán jött kopaszságáról. Népszerűségének növelését szolgálták a gladiátorviadalok, a róla mintázott pénzérmék, s amikor testőreitől egy hónappal az i.e. 44. március 15-i végzetes merénylet előtt sikerült megszabadulnia ideig-óráig, akkor azzal is azt kívánta bizonygatni, hogy halhatatlan.

Ha valaki az alsóbb társadalmi osztályból jött és hírnévre vágyott, egyetlen esélye volt a kitörésre: gladiátornak kellett állni. Számos felirat árulkodik Pompejiből a szexualitás és a női vágyak megtestesítőiről, a római arénák harcosairól. A Circus Maximusban akár 250 ezer ember is helyet foglalhatott egyszerre: az emberek szurkolókként hajtották „kedvencüket” győzelembe, s ha a kiválasztott sikerrel járt, akár egy tanító egész évi fizetését hazavihette jutalomként. A modern popikonokhoz talán legközelebb álló kegyetlen harcosokért az emberek szó szerint az életüket adták: idősebb Plinius feljegyzett egy történelmet, miszerint amikor egy kocsihajtó, név szerint Felix testét elhamvasztották, egyik rajongója olyannyira elszomorodott, hogy ő is tűzre vette magát.