Vallásháború áldozata lett a szamaritánusok szentélye

2012. április 18. 12:24

A szamaritánusok és a zsidók közös felmenőkkel rendelkeztek, az Ószövetség például elmeséli, hogyan alapították meg Szamária törzsei Izraelt i.e. 926-ban. A szentírásként kizárólag Mózes öt könyvét elismerő szamaritánusok eleinte számbeli fölényben voltak a zsidókkal szemben, s volt olyan idő, amikor a közösség elérte a 300 ezer főt – olykor talán az egymilliót is. A szigorú vallási előírások azonban a szekta bukását vetítette előre, („Senki sem telepedhet le az ígéret földjén kívül”) számuk rohamosan fogyni kezdett, az első világháború végén pedig már csak 146 ember élt a területen.

„Ma már sokkal jobb a helyzet” – vallja a 85 éves Áron ben Ab-Kisda ben Jákob, utalva arra, hogy a vallási közösség ma már 751 főt számlál. Az enyhe népességnövekedést azonban csak a merev hagyományok, köztük a közösségen belüli házasságkötés lazításával sikerült elérni; 2004-ben például öt ukrajnai és egy szibériai zsidót fogadott be a közösség.

A szamaritánusok az i.e. 4. században váltak le a zsidóktól, a Bibliában pedig már mint bálványimádó "barbárok" jelennek meg. A történetíró Titus Flavius Josephus – egyébként maga is zsidó – arról ír, hogy a hitehagyottak „nagy sietségben” i.e. 330-ban szentélyt emeltek, amivel a jeruzsálemi templomot kívánták másolni.

A Garizim-hegységnél folyó ásatások során egy 2500 éve épült, 96 méterszer 98 méteres szentély körvonalazódott. Jihák Magen izraeli régész 400 ezer állati csontot talált, a jószágokat mind az égieknek ajánlották. De előkerült egy ezüstgyűrű is, rajta Jahve tetragrammatonjával (YHWH). Mindez azt jelenti, hogy Jeruzsálemtől mindössze 50 kilométerre volt még egy nagy szentély, ahol a hívők összegyűlhettek.

A héber Biblia kissé máshogyan festi le a történetet, nem bukkan fel a „kiválasztott hely”, a fontos részeknél pedig Garizim neve sem, ehelyett az olvasható, hogy a Jahve-oltárt az Ebálon emelték fel, amivel az volt a cél, hogy a Garizim-hegyet megfosszák legitimitásától. A kutatók szerint szabályos vallási harc bontakozott ki a zsidók és a szamaritánusok között, s eleinte a szamaritánusoknak állt a zászló. Miután i.e. 732-ben az asszírok leigázták Izraelt, sokan Júdeába menekültek, Jeruzsálem populációja pedig megtízszereződött (15 ezer).

Néhány évvel később Ezékiás felszólította a zsidókat és a szamaritánusokat, hogy zarándokoljanak el Jeruzsálembe. Parancsát meg is indokolta: a város az egyetlen olyan hely, ahol szabadság van és amely megőrizte tisztaságát. A zsidóság közben egy egész bibliai történetet kreált a piciny déli királyság köré. A történet szerint i.e. 1000 körül Dávid Jeruzsálemben székelt, s innen irányította a területet, amelyet fia, Salamon virágoztatott fel. Eddig azonban semmilyen régészeti lelet nem került elő, amely Salamon király templomának létezését erősítette volna meg.

Júdea papjainak egy cél lebegett a szemük előtt: dicsőíteni saját városukat és a lehető legtöbb rosszat terjeszteni a szektáról. Ezra könyvében például azt lehet olvasni, hogy a szamaritánusok meg akarták akadályozni a lerombolt jeruzsálemi templom felépítését, pusztán azért, mert nekik nem volt. Ez persze nem igaz: a Garizim-hegyen ekkor már több éve állt az a szentély, ahol Magen több leletet – ékszerek, ezüstök, aranyöv – is talált.

I.e. 180-ra a szentély „kinőtte” magát: területe 200 méterszer 200 méteresre nőtt, lépcsőkkel, termekkel, amelyeket „több ezer” zarándok töltött meg. A vitát végül a nyers erő döntötte el: egy zsidó herceg, Johannész Hürkanosz porig rombolta a templomot, amelyet a szamaritánusok más sohasem építettek újjá.