Kádár, a bukott
2012. május 26. 14:25 Ripp Zoltán
"Új alkotmányt akarnak?Miért?"
Az ellenzéki mozgalmak kibontakozását Kádár minden figyelmeztetése ellenére sem tudták megfékezni. Kádár és hívei a pártértekezlet állásfoglalását előkészítő vitában elérték, hogy csak úgy támogassák a reformokat, ha egyúttal kitartanak a párt vezető szerepe, az egypártrendszer, a demokratikus centralizmus, a pártegység, a kapitalista propaganda elleni harc és a többi hagyományos kommunista tézis mellett, de ezzel csak bizonyságát adták a párt politikájának megváltoztatására való képtelenségüknek. Kádár szimata a hatalmi kérdésekben jól működött, világosan látta, hogy a pártállam tervezett jogállamosításának kísérlete a rendszer bomlásához vezet. Ellenszenvvel fogadta a közjogi reformcsomag tervét. „Új Alkotmányt akarnak? Miért? Megváltozott a rendszer Magyarországon?” – fakadt ki a Politikai Bizottság egyik ülésén.
Grósz, Berecz és a mögöttük felsorakozó új hatalmi centrum tagjai a kikerülhetetlen reformokat maguk is a párt hegemóniáját minden áron fenntartva kívánták végrehajtani. Úgy akarták Kádárt leváltani, hogy ne keltsenek veszélyérzetet sem az ortodox irányzat képviselőiben, sem a hatalmi apparátusban. A pozíciójához váltig ragaszkodó Kádár sorsát végül az döntötte el, hogy a gorbacsovi vezetés is úgy ítélte meg, hogy a továbbhaladást fékező, konzervatív erők közé süllyedt. Menesztésével, minden respektusa ellenére egyetértett Gorbacsov is, miután az elé került jelentések és javaslatok sürgették az azonnali váltást. Moszkva is támogatta Grósz élre állítását. Vlagyimir Krjucskov, a KGB elnöke Gorbacsov küldötteként érkezett Budapestre tárgyalni, ekkor dőlt el, hogy Kádárt „felfelé buktatják”: létrehozzák számára a tényleges hatalmat nem nyújtó pártelnöki tisztséget.
Az 1988. májusi pártértekezleten történtek túlmentek az előzetesen kialkudott változásokon. Úgy tervezték, hogy az új összetételű Központi Bizottság tagjai maradhatnak a régi kádári gárda prominensei, csak hátrébb húzódnak az első vonalból. Kádárnak a pártértekezleten elmondott, a változásra való képtelenségét mintegy igazoló beszédét a küldöttek rosszul fogadták. Nem volt nehéz rávenni őket, hogy a KB-tagságból is kiakolbólítsák a régi kádári vezetés meghatározó tagjait. Ennek azért volt jelentősége, mert így a szűkebb vezetésbe, a Politikai Bizottságba sem lettek beválaszthatók. A pártelnökké buktatott Kádárnak tehát nem maradtak emberei a felső vezetésben, ahová viszont bekerült Pozsgay és Nyers, valamint a fél évvel később kormányfővé avanzsált Német Miklós.
Pártelnökként Kádár már nem játszott szerepet a magyar politika irányításában. Betegsége súlyosbodott, hamarosan nem is lett volna képes munkavégzésre. Egy alkalommal, 1988 decemberében még részt vett a KB ülésén, utána viszont már csak mint a párt „kezelendő” problémája jelent meg, nevezetesen 1956 és Nagy Imre szerepének átértékelése ügyében. A kádári rendszer eme utolsó legitimációs pillérének kidőlése a korszak névadójának megítélését is súlyosan érintette. Kádár 1989. április 12-én váratlanul megjelent a Központi Bizottság ülésén, ahol rögtön szót kapott.
Zavarosan fogalmazó, mentálisan összeomlott, bűntudatával küszködő beteg aggastyán állt ott az egykori magabiztos, pozícióját évtizedeken át rendíthetetlenül őrző, s „fénykorában” valódi népszerűséget is élvező politikus helyett. Ezek után nem is lehetett ellenvetés, amikor a következő alkalommal, május 8-án Grósz Károly javaslatára Kádárt felmentették pártelnöki tisztségéből. Jellemző gesztus: összepakolta a holmiját, és várta, hogy kiköltöztessék hivatali villájából.
Kádár Jánosnak még el kellett viselnie áldozatai, Nagy Imre és mártírtársai ünnepélyes temetését, rehabilitálásukat azonban már nem érte meg. Mint valami sorstragédiában éppen azon a napon halt meg, amikor a Legfelsőbb Bíróság kihirdette ítéletét Nagy Imre ártatlanságáról.
Még több cikk Kádárról a Múlt-kor magazin tavaszi számában
Támogasd a 
szerkesztőségét!
