A közös kód - Egy testvér a magyar és a lengyel
2012. március 23. 11:49
A pápai kérés
A jószomszédság és a barátság hagyománya mögött az évszázadok által formált kulturális kód elemeit fedezhetjük föl. Ezt a kódot időről-időre újrafogalmazták, új elemekkel egészítették ki, sorsfordító történelmi események tettek rá újabb pecséteket. És az sem volt közömbös, hogy ezt az örökséget nemegyszer olyan művészeti alkotások elevenítették meg, amelyek beletartoznak a nemzeti kultúra kánonjába. Így ezzel az örökséggel mind a két országban rendre megismerkedhettek új nemzedékek. Jó három évtizede Andrzej Sieroszewski és Maciej Koźmiński fogalmazta meg közös elemzésükben kölcsönös sztereotípiáinkról, hogy olyannak festettük meg magunknak a másikat, mint amilyen ideális képet szerettünk volna magunkról látni. Ezt a kettős nemzetportrét, az egymásra emlékeztető arcokat, a magyar és lengyel önkép rokon vonásait a történelmi hagyományok hasonló vonásai szentesítették. Többek között fontos szerepük volt a modern nemzet megteremtésének folyamatában is. Így született meg az említett közös kód.
Csupán néhány elemét tudjuk itt szemügyre venni. A származási mítoszokkal érdemes kezdeni. Szkítákkal (hun-magyar rokonsággal) és szarmatákkal. A középkori krónikákban találjuk meg az ősökre, az eredetre való hivatkozást. Nem teljesen véletlen, hogy a nyugati és latin világ keleti szélén található országok elitjei szívesen kaptak olyan származásmintákon, amelyek a dicső ókori atyafiságra és ázsiai kapcsolatokra utaltak. Az Occidens világába később megérkezett keleti jövevényeknek illett e tekintetben is fölzárkózniuk. A mi végvidékeinken bizonyos fokig magától értetődő volt ilyen eredetmítoszok föltalálása és hangsúlyozása. Érdekes földrajzi mozzanat, hogy az ókornak a két lovas nomád népe (pontosabban törzsszövetsége), a szkíták és a szarmaták egymással szomszédos területen éltek.
A közös kód több szempontból is fontos eleme a korona. Ismeretes, hogy Szent Istvánt a hagyomány szerint 1000 karácsonyán, Vitéz Boleszlávot pedig 1025-ben koronázták királlyá. A magyar Szent Koronának egyik legendája kapcsolatainkkal, a magyar-lengyel barátság első írásos említésével is összefügg. Lengyel nyelven öt évvel ezelőtt jelentette meg az ún. Magyar-Lengyel Krónikát Ryszard Grzesik. Ez a XIII. század végéről származó krónika-kompiláció az egyetlen forrás, amely nemcsak az eredetileg lengyeleknek szánt korona Magyarországra küldését beszéli el, hanem hozzátesz ehhez egy rövid magyarázatot is. Mint a legendákból tudjuk, a pápa azért adta mégis a magyaroknak a koronát, mert egy látomásban kapott isteni üzenetnek kívánt eleget tenni. Döntése után magához hívta a két küldöttséget, s lelkükre kötötte – és erről csak ebben a krónikában olvashatunk –, hogy ennek okáért soha ne legyen viszály a lengyelek és a magyarok között, legyenek jó szomszédok, éljenek egymással mindig atyafiságos jó viszonyban. A korona egyébként a magyar és a lengyel hagyományban nem csak a királyi hatalom legfontosabb szimbóluma, az államhatalom megtestesülése volt, hanem az állami terület egységének a jelképe is. A magyar közjogi fölfogás szerint az ország lakosai (a király és a nemesség is) a Szent Korona alattvalói. A lengyeleknél pedig a Korona Lengyelország metaforája lett, ha a Litván Nagyfejedelemséghez fűződő társországi kapcsolata került szóba.
A humanizmus idején született meg Lengyelország és Magyarország sajátos geopolitikai helyzetét, ugyanakkor bizonyos értelemben jellegzetes küldetéstudatát is kifejező „antemurale christianitatis” toposz, miszerint ezek az országok alkotják a keresztyénség védőbástyáját. Rajtunk kívül még a horvátok történelmi emlékezetének meghatározó eleme. Nyilvánvaló, hogy a közös sors tudatát elsősorban a Nyugat határvidékén való lét, a sajátságos geopolitikai konstelláció határozta meg. Végvidéki helyzet volt ez politikai és civilizációs tekintetben is, a „latin” Európa keleti régióját jelentettük. Nem szabad arról megfeledkezni, hogy a latin nyelv milyen jelentős közvetítőnek számított, s természetesen hordozója volt a közös kódnak is.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
