Közös nyelv a közös múlthoz

2011. december 5. 09:04 Gayer Veronika, Zahorán Csaba

A pénteki rendezvényt a szlovák külügyminiszter, Mikuláš Dzurinda nyitotta meg, aki beszédében – illetve később, a sajtónak nyilatkozva – több témát is érintett. Kifejtette, hogy a szlovák és a magyar politikusoknak időnként hiányosak a történelmi ismereteik, sőt, érdekeltek is lehetnek a nemzeti szenvedélyek felkorbácsolásában, így előfordul, hogy mindkét fél „klasszikus politikai színházat” játszik, amelynek a célja a figyelem elterelése a problémákról. Ha minél többször találkoznak egymással a történészek, és mutatják be nézeteiket a nyilvánosság számára is, annál kevesebb tér marad „Szlovákiában és Magyarországon is a nacionalista populizmus” számára – idézi a külügyminisztert a topky.sk szlovák internetes lap.

Dzurinda szerint a történészek szabad, a politikai érdekektől független párbeszéde jó alkalom arra, hogy meghaladjuk a két ország viszonyát megterhelő különféle mítoszokat és sztereotípiákat. Amiben megegyezünk, annak örüljünk, arra pedig, amit különféleképpen látunk, biztosítsunk időt és eszközöket, mint ez a konferencia – tette hozzá. Ha ilyen párbeszédet folytatunk, még ha nem is tudunk mindenben megegyezni, akkor is egymás mellett fogunk tudni élni, azzal, hogy tudatában leszünk: egyes történelmi időszakokra és személyekre eltérően tekintünk. Beszédében kiemelte, hogy a cseh–szlovák viszony és együttélés mellett bátrabban kell szemlélni az Osztrák-Magyar Monarchián belüli együttélést is, „nem kell félnünk a történelmünktől, nincs miért szégyenkeznünk”.

A szlovák külügyminiszter gondolatmenete valóban megszívlelendő, ha belegondolunk, hány olyan történelmi esemény, személy vagy jelenség létezik, amelyet másképp látnak a magyar és a szlovák történészek, vagy különféleképpen vannak jelen a két nemzettudatban (a dualizmus korától Trianonon és az első bécsi döntésen át a „Beneš-dekrétumokig” vagy Kossuth Lajostól Esterházy Jánosig). Mikuláš Dzurinda után Kollai István, a pozsonyi Magyar Kulturális Intézet igazgatója köszöntötte az egybegyűlteket, majd Štefan Šutaj és Szarka László – a rendezvény két szakmai védnöke és a magyar–szlovák történész vegyes bizottság elnökei – következtek.

Bevezető felszólalásában Slávka Otčenášová – a konferencia főszervezője, a kassai Pavol Jozef Šafárik Egyetem oktatója – röviden kitért az előzményekre is. Felidézte, hogy a fiatal történészek eszmecseréjét már évekkel ezelőtt is tevékenyen bátorította Juraj Migaš akkori szlovák nagykövet, aki több találkozót is kezdeményezett a szlovák nagykövetségen. Ehhez a budapesti Szlovák Kulturális Intézet volt vezetője, Milan Kurucz is csatlakozott, aki az intézetben számos magyar–szlovák történelmi és művelődéstörténeti témájú rendezvénynek biztosított helyszínt. Erre – illetve a történészek közötti párbeszéd egyéb „intézményes” formáira, mint például a szlovák–magyar történész vegyes bizottság munkájára (a legutóbbi találkozóra idén szeptemberben került sor a két Komáromban) – lehetett tovább építeni.

Így valósult meg Varga Bálint és Slávka Otčenášová szervezésében júniusban, a révkomáromi Selye János Egyetemen, egy angol nyelvű workshop, ahol először találkozhatott egymással a mostani rendezvény több résztvevője is. Slávka Otčenášová szerint – írja a topky.sk – a művelődéstörténet vagy a „mindennapok története” terén nagyon hasonló eredményeket érnek el a szlovák és magyar történészek, míg a politikatörténetben több az eltérő értelmezés.

„Úgy gondolom, hogy az is értékes, ha bemutatjuk a különböző nézőpontokat. Nem az a célunk, hogy teljesen közös nézőpontokat keressünk, az nem is lehetséges, hiszen mások a kiindulópontjaink. Inkább azt fontos megértenünk, miért létezik egy bizonyos történeti kánon, és hogyan zajlik a történelem politikai instrumentalizálása, eszközként való felhasználása. Igyekszünk reagálni ezekre a folyamatokra, és történészként értelmezni azokat.” De a múltértelmezés fórumai között lehet megemlíteni a 2010 júniusában Érsekújváron megtartott szlovák–magyar konferenciát is, amely Trianon szerepét járta körül a magyar és szlovák kollektív emlékezetben. (A konferencia előadásainak nagy része megjelent a Limes tudományos szemle 2010/4. és 2011/1. számában.)

Ilyen előzményekkel indult tehát e legutóbbi, pozsonyi rendezvény, ahol Slávka Otčenášová a szlovák és magyar történelemtankönyvek sztereotípiáit, Tamás Ágnes a 19. századi élclapok szlovák-képét, míg Thomas Szerecz a két világháború közötti fiatal történészek szemléletbeli megújulását igyekezett bemutatni. Ivana Škulecová szlovák nőirodalom-elemzése és Erdélyi Mátyás névmagyarosításról szóló előadása jól kiegészítette Alica Kurhajcová, az 1896-os millenniumi ünnepségek szlovák aspektusait vizsgáló kutatásait. Nikola Regináčová, Kőmíves Tibor és Ladislav Gergely Kassa hosszú 19. századi történetének egyes fejezeteire összpontosított, érintve a nyelvhasználat és a demográfia kérdéskörét.

A multikulturalitás továbbélését körüljáró Miron Breznoščák és Gayer Veronika a népszámlálási adatok alapján elemezte az első Csehszlovák Köztársaság nemzetiségi viszonyait. A konferencia záró blokkja az új megközelítési módszereknek is teret adott, így Zahorán Csaba, Mária Tömösváryová és Binder Mátyás a jelenkori interetnikus kapcsolatok, a roma nemzetépítés és a megújuló zsidó identitás kutatásának perspektíváit vázolta fel.

A konferencián felszólaló fiatal magyar történészek az Eötvös Loránd Tudományegyetemről, a Közép-Európai Egyetemről, a Szegedi Tudományegyetemről, a miskolci Egyetemi Levéltártól, valamint a Terra Recognita Alapítványtól érkeztek, míg szlovák és szlovákiai magyar kollégáik a kassai Pavol Jozef Šafárik Egyetemről, a besztercebányai Bél Mátyás Egyetemről, az Eperjesi Egyetem Történeti Intézetéből és a Szlovák Tudományos Akadémia kassai Társadalomtudományi Intézetéből. Az egymáshoz több ponton is kapcsolódó előadásokat olyan kevésbé kényes, ám annál összetettebb „közös” témák uralták, mint a sztereotípiák szerepe a másikról alkotott kép alakulásában, a névmagyarosítás, a szlovák nemzeti identitás fejlődése, a többnyelvű közösségek önszerveződése vagy a kisebbségi érdekvédelem.