Az 1870-es évek végétől több ízben is hoztak labdát Angliából Magyarországra, a sportág azonban nem honosodott meg, s csak a XIX. század utolsó éveiben kezdtek el Budapesten rendszeresen futballozni. Máig nem tisztázott tehát, hogy pontosan mikor és kik játszották először az „angol rugósdit”. Az bizonyos, hogy az úttörők még legfeljebb „labdáztak”, és nem a futball szabályai szerint játszottak. Majd 1896. november 1-én a Törekvés vasutas dalárda munkásai a Pékerdőn, a mai MTK-pálya szomszédságában megrendezték az első nyilvános futballmérkőzést.

A futball volt az első olyan, széles körben népszerűvé vált sportág, ahol a résztvevők akarva-akaratlanul sérülést okozhattak egymásnak, nem véletlenül jegyezte meg a Sport-Világ publicistája 1897 elején, hogy „A football játék egyik rejtélye athletikai sportjainknak. (...) A laikus világban még mindig el van terjedve az a nézet, hogy durva és veszedelmes valami.” A magyar labdarúgás születése iskolapéldája annak, hogy a futball – a sportolók kellő felkészültsége nélkül – valóban veszélyes sportág.

A pékerdei találkozó szervezője a Magyarországon született, de Angliában tanuló, majd dolgozó Löwenrosen Károly volt. A Charlyként emlegetett, angol-magyar-német keveréknyelven beszélő mintaasztalos 1896-ban tért vissza a fővárosba, a MÁV Északi Főműhelyben helyezkedett el. A Millenniumi kiállításon dolgozó Charly és angol kollégái meglepetten tapasztalták, hogy a magyarok nem ismerik a futballt, ezért Angliába visszautazó társait kérte meg, hogy küldjenek egy labdát. A visszaemlékezések szerint a sportszer nagy viszontagságok után jutott el Budapestre – a feladók festékbe mártották, hogy réginek tűnjön, a vámosok így is jelentős összeget róttak ki a beazonosíthatatlanságával gyanút keltő különös tárgyra. Charly a Törekvés dalárdájában nagy tetszés közepette mutatta be a labdát társainak, el is határozták, hogy első szünnapjukon két csapatot alakítanak, és bemutató mérkőzést tartanak. A találkozót november elsejére tűzték ki, s noha előző este havazott, a játékot nem akarták elhalasztani, mivel 300 jegyet eladtak.

A Magyar Detektív egy 1925-ös cikke szerint „A matadorok bekecsben és csizmában jelentek meg és senki sem akart levetkőzni, mondván, hogy a móka úgysem fog sokáig tartani. Így is történt. Felálltak a küzdő felek, akik közül egyedül Charly volt előírásosan öltözve. Egy perc múlva csak úgy szédült az Angliából idekerült jószág, különösen Winkler bácsi rúgott bele nagyokat jól vasalt csizmájával. Csakhamar vad iramban folyt a küzdelem a kiszámíthatatlan mozgású labdáért és tíz perc sem telt el, már három súlyos sebesült maradt porondon.”

A visszaemlékezésekből nem derül ki egyértelműen, hogy a küzdő felek pontosan meddig rugdosták egymást, az eredményről is csak annyit tudni Gerhard Lajos MLSZ-igazgató pikírt megjegyzéséből, hogy 3:0-ra győzött a Rókus-kórház – ott kezelték ugyanis a lábukat tört vasutasokat. Gerhard szerint a súlyosan sérült játékosok feleségei „bosszút esküdtek Charly, az »amerikai bolond« ellen, aki hetekig nem mert hazamenni a Hungária-úti kolóniában lévő lakására.”

A teljes cikk a Múlt-kor történelmi magazin 2011. tél számában olvasható.