Kedves Olvasó,

a közelmúltban teljesült egy ismerősöm régi, dédelgetett vágya: a festői helyen elterülő nyugat-európai városkában végre megnyithatta a legkülönfélébb magyar élelmiszerekkel teli boltját. Előtte, persze, felmérte a piacot: vajon mi lehetne az üzlet „telitalálatos” neve? Melyik élelmiszert azonosítják a leginkább Magyarországgal? Gondolom, nagy meglepetést nem okozok azzal, ha elárulom:
a közvéleménykutatáson a paprika győzött, következésképpen barátom e jófajta zöldség nevét íratta fel a gondosan elkészített cégtáblára.

Ez idő tájt, a példa nyomán, sokat diskuráltunk arról: ki vagy mi jelenítheti meg azt a „bélyeget”, amit vagy akit – afféle kulturális azonosítóként – habozás nélkül ránk nyomnának a határainkon túl? A megannyi lehetőség sorában természetesen Liszt Ferenc neve is elhangzott, s bár éjszakába nyúlóan tűnődtünk azon, hogy pontosan ki és miért lehetne az ideális megoldás, végül maradtunk a zongoravirtuóznál.

Liszt Ferenc ugyanis a legjobb választás.

Tudniillik nincs még egy ilyen kulturális nagykövetünk, akit ennyire a tenyerén hordozna a világ. Túl azon, hogy szinte végigélte a könnyűnek korántsem nevezhető, hosszú XIX. századot, nem csupán a zene területén alkotott maradandót, hanem mintegy önmagában is: bárhol járt, bármit csinált, mágikus lénye megbabonázta az embereket. Nem utolsósorban:
Liszt Ferenc nyomot hagyott maga után; ő maga a XIX. század.

Franciaországtól Németországon át Oroszországig bejárta a kontinenst,
nem kellett Amerikáig utaznia a hírnévig. Neki mindegy volt, lovaskocsin utazik-e vagy szánon, az út nyolc nap vagy nyolc hét, a lényeg, hogy utazzon, menjen...
És játsszon. 

Liszt Ferenc egész Európában volt otthon: tekinthetjük őt az Unió előhírnökének is. Akár koncertezett, akár oktatott, akár zenét szerzett fordulatokban bővelkedő élete során, képes volt mindvégig önazonos maradni.

Ő volt az európai utas, az ezerarcú géniusz.

Amilyenek mi mindig is szerettünk volna lenni.

A teljes cikk a Múlt-kor történelmi magazin 2011. ősz számában olvasható.