Összeesküvők és a történelem

2011. augusztus 15. 10:04

1865. április 14-e az amerikai történelem egyik legneurotikusabb dátuma: John Wilkes Booth ugyanis ezen a napon ölte meg a színházi előadást megtekintő Lincolnt, az Uniót vezénylő, és a kontinens legvéresebb összecsapását megnyerő elnököt. A komoly társadalmi és gazdasági ellentétek miatt kirobbant fegyveres konfliktus az Észak győzelmét, és a Dél vereségét hozta el, ám a polgárháború utóhatásait még évtizedekig (és egyes történészek szerint a mai napig) nyögi a kontinens.

Robert Redford filmje azonban érdekes módon nem magát a gyilkosságot, és az ezt megelőző „konspirációt” mutatta be, hanem a Lincoln halála utáni felelősségre vonást, a leszámolásokat és a politikai bosszút, amellyel Andrew Johnson és Edward Stanton egyszer és mindenkorra szerették volna elejét venni még egy hasonló merényletnek, vagy épp a fegyveres összecsapások kiújulásának.

A főszereplő északi ügyvéd sorsa így nem könnyű: a közutálatnak örvendő „gyilkosok” közül az egyik tisztázatlan feladatú fiú anyját kell védenie a katonai bíróság előtt, akik legszívesebben mindenkit felakasztanának. Koncepciós per a javából: a hadigépezet bosszúszomjasan áll bosszút és tarol le mindenkit, aki az útjába áll.

Merénylet és összeesküvés helyett így egy északi konspirációt kapunk, amelynek fő célja megszabadulni mindentől és mindenkitől, aki bármit is tudhatott arról, kinek állhatott érdekében meggyilkolni az elnököt – ezt a legjobban talán az a pillanat jelzi, amikor az égő pajtában hátba lövik Booth-t.

Pörgős vágások és szenzációs kameramozgások helyett a téma egy lassú történelmi tablóvá szelídült Robert Redford kezében, aki a zseniális színészgárdát biztos kézzel vezeti végig a néhol kissé – néhol pedig túlzottan is - didaktikus tanmesén, amelynek a vége sem hoz megkönnyebbülést. „Inter arma enim silent leges” – kapjuk a magyarázatot, aminél többet és jobbat csak a végefőcím ad, amelynek zárószáma mindenki fejében sokáig megmarad.

A film hazai bemutatójáról nincs információ.