A történelem első celebjei

2011. május 24. 08:24

Az egyik elmélet szerint a celebritás a műveltség tömegessé válása és a népszerű médiumok 19. század végi felemelkedésének mellékterméke. Az egy adott személyre vonatkoztatott ’celeb’ szó nyomtatásban szinte egészen biztosan nem jelent meg 1849 előtt, de elterjedésére ezután sem került még egyhamar sor.

Egy másik, ezzel ellentétes nézet szerint a celebek köré épült kultúra már a 18. századi Londonban létezett. Ahhoz, hogy ez a fajta kultúra megteremtődjön, a köz- és társadalmi szférának távol kellett lennie a hagyományos hatalmi központoktól, így a kormányzattól és az udvartól. A lényeg, hogy a hírességnek meglegyen az a varázsa, mint a felkent királynak, s rendelkezzen azokkal a népszerű kvalitásokkal, amelyek nem az elithez, hanem a szélesebb közönséghez szólnak.

Ezek a feltételek adottak voltak a 18. századi Nagy-Britanniában, de nem ördögtől való gondolat, ha valaki amellett érvel, hogy mindezek már a középkorban is léteztek. Ennélfogva azt állíthatjuk, hogy a modern ’celebkultúra’ a 13-14. századi Angliában, a lovagkorban gyökerezik, igaz, sok függhet azon, hogy mit is értünk ’celeben’ és ’celebkulturán’. Kicsit problémás a helyzet, mivel a ’celeb’ egy bizonyos pontig lefedi a hírességet; a híresség a ’hírnévre’, a ’tiszteletre’ utal, s az időn túli és téren kívüli teljesítmény elismerésére reflektál. A celebritás ezzel szemben olyasvalaki, aki karizmával rendelkezik, cselekedeteit és eredményeit beárnyékolja a közönségre gyakorolt hatása, s inkább a történet, a személyiség kerül előtérbe. Az államférfi – legtöbbször – csak híres lehet, a legkarizmatikusabb személyek viszont könnyen celebritásokká válhatnak.

Ha szigorúan ezeket a tényezőket vesszük alapul, akkor máris a középkori Angliában találjuk magunkat - véli Nigel Saul brit történész a History Todayben megjelent cikkében. A lovagok felemelkedésének előmozdításáért a lovagi tornák tettek a legtöbbet, ahol a vállalkozó kedvűek páratlan képességeiket tárhatták a nagyérdemű elé. A 12. század elején a játékok még brutálisak voltak, amelyeket több száz főből álló csapatok vívták egymás ellen, s kevés hasonlóságot mutattak a későbbi idők forgatókönyveivel. A verseny egységbe kovácsolta a lovagokat, formálta gondolkodásukat és habitusukat, megteremtette és fenntartotta a lovagok közösségét és kultúráját.

A versenyzés nem csak ebből a szempontból volt fontos, ugyanis megadta a lehetőséget az egyéneknek, hogy megmutassák erejüket, s magukra irányítsák a közfigyelmet. A lovagi torna társadalmi szempontból egyáltalán nem volt marginális jelenség, hiszen a modern kori sportversenyek szerepét töltötte be; már 1170-ben emelvényeket állítottak fel a nézőknek, akik örültek, szomorkodtak, s üvöltve szurkoltak, ha ismerős lovagot pillantottak meg, 1280-ban Chauvency-ban (Lorraine) pedig már a „hírnökök királya” kommentálta az eseményeket – legalábbis azoknak, akik a nagy ricsajban egyáltalán hallották őt.

Lovagi versenyen csinálta meg a szerencséjét és vívta ki magának a „celeb jogot” William the Marshal (1146-1219), Pembroke első grófja, III. Henrik (1216-1272) régense, aki korának egyik legbriliánsabb lovagja volt. Mivel második fiúként született a családba, nem számíthatott rá, hogy földet fog örökölni, így hamarosan édesanyja unokaöccsének, William de Tancarville (1054k.-1130) normann báró egykori háztartásában találta magát. Egy másik rokona, Patrick, Salisbury grófja (1122-1168) segítségével ismerte meg a lovagi tornák világát, később társaival minden évben felkerekedett Franciaországba, ahol tovább csiszolta tehetségét, az első helyezésekért osztott díjak bezsebelésével (és az ezzel járó tapasztalatszerzéssel) pedig egyre nagyobb nevet vívott ki magának.

Nem csoda, hogy William the Marshal felkeltette II. Henrik fiának érdeklődését is. Henrik közbenjárására évente négy-öt lovagi tornán is részt vett, bárhova is ment, a tökélyre fejlesztett taktikájával (például az ellenséges ló gyeplőjének megragadása) mindenkit, ellenfelet és nézőt egyaránt letaglózott. Amikor a fiatal király elhunyt, William the Marshal Henrik bátyja, Oroszlánszívű Richárd (1189-1199) szolgálatába állt. A báty trónra kerülése további lehetőségeket jelentett számára, elnyerte Isabel de Clare kezét, így minden adott volt ahhoz – sikerek a versenyeken, kapcsolat az elittel, erős személyes narratíva –, hogy a lovagból igazi ’celeb’ legyen. Arra, hogy ez végül be is következett, az 1230-as években íródott verses költemény, a Histoire szolgál bizonyítékul. Precedens nélküli irodalmi műről van szól, mivel azon személyek gyűjteményét tartalmazza, akik jól ismerték a lovagot, ők mesélnek the Marshal fiatalkori diadalairól, lovagi erényeiről, bátorságáról, cselekről, díjakról és a versenyeken kivívott tiszteletről.

A lovag kiváló szónok volt, bárhol megjelent, azonnal magára vonta az emberek figyelmét. A Histoire egyik narrátora felidéz egy esetet, amely William the Marshal nagyrabecsülését támasztja alá. 1216 októberében, amikor János meghalt és III. Henrik trónra került, azonnal megkezdődtek a találgatások, hogy ki legyen a régens. Ranulph, Chester grófja (1172-1232) és a lovag is a kiszemeltek között volt, Ranulf azonban visszalépett a jelöltségtől, majd a következővel indokolta döntését: „Jó lovag és jó ember vagy, bölcs, akit szeretnek, és akitől félnek, téged tartanak a világ egyik legjobb lovagjának. Hűségem jeléül mondom ezt neked, téged kell, hogy válasszanak”.

William the Marshal megnyitotta az utat a ’celebáradatnak’, a százéves háborúban (1337-1453) már több tucat lovag szerzett magának a hírnevet. Az angol krónikások, mint Thomas Walsingham és Henry Knighton a frontról gyűjtötték az anyagokat, az egyházi szerzők pedig elkezdtek specializálódni a lovagokra. Ebből a korszakból két lovagot kell kiemelni: Sir John Chandos (megh. 1369) és Sir James Audley (1316k. – 1369) is Edward, a Fekete Herceg csatlósa volt, együtt harcoltak 1346-ban Crécy-nél. Audley a poitiers-i ütközet során vívta ki magának a halhatatlan jelzőt, Froissart és Geoffrey le Baker szerint Edward és a király is a csatatér legbátrabb harcosának nevezte. A ’celebritás’ elérésében nagy szerepet játszott a hercegnek Angliába rendszeresen megküldött sürgönye, amelyben gyakran megfordult a két lovag neve.

Nagy szolgálatot tett a lovagkultúra elterjedésében a romantikus irodalom megszületése, amely a lovagok bátorságára és cselekedeteire helyezte a hangsúlyt. Ezek később útmutatásul szolgáltak azon lovagok számára, akik a kezükbe vették a szövegeket. A hírnév marketingje – amint ezt Nagy Sándor, Julius Caesar, Augustus, sőt, Szókratész esetében is láthattuk – az 5. században a klasszikus civilizáció letűnésével veszett el, majd néhány évszázaddal később a lovagkorban született újjá, az ugyanis a lovagi kultúra szerves részét képezte.