Tonton-mánia a francia médiában

2011. május 17. 11:04 MTI

A vereséget szenvedett Giscard megrendülten adta át a hatalmat. A mindenkori elnök rezidenciájául szolgáló Elysée-palota stúdiójában néhány nap múlva elmondott drámai tónusú búcsúbeszéde végeztével felállt, majd a Marseillaise hangjainak kíséretében komoran elhagyta a helyiséget; a kamera még hosszú másodpercekig mutatta üresen maradt székét, mintegy azt érzékeltetve, hogy Franciaország kormányos nélkül maradt.

Ám Mitterrand, Franciaország első - és máig egyetlen - baloldali elnöke 14 évig maradt az Elysée lakója, 1988-ban ugyanis újabb hét évre megválasztották. Kormányzása tovább tartott, mint a Charles De Gaulle által kiépített V. köztársaság bármely más elnökéé.

Most, harminc évvel később Mitterrand ismét a média főszereplőjévé vált, a hivatalos és természetes megemlékezéseken túl is valóságos Tonton-mánia öntötte el a francia hírközlést (a szocialista politikust a hozzá közelállók emlegették Tonton becenéven). Ritka volt az olyan francia lap, amely ne a címlapján emlékezett volna meg a három évtizede lezajlott eseményekről; a párizsi Le Monde nyolc, a Libération tíz oldalon idézte fel a politikus mozgalmas elnökségét és bonyolult személyiségét, a France 2 francia közszolgálati televízió pedig esti híradója után (amelyben a krónikák előző kiadásaihoz hasonlóan szintén előkelő helyen szóltak az évfordulóról) 20 óra 35 perctől éjjel 1 óráig a volt elnök életútjáról, diadaláról, ellentmondásairól, kudarcairól, közéleti sikereiről és titkairól - mert sok titka volt - sugárzott négy külön memoárfilmet is.

A konzervatív Le Figaro igazgatója, Étienne Mougeotte őszintén elcsodálkozott ezen a sajátosan francia felhajtáson. Mint írta, semmi hasonlót nem lehetett tapasztalni Nagy-Britanniában Margaret Thatcher, "a Winston Churchill óta legjobb brit miniszterelnök" hivatalba lépésének 30. évfordulóján, az amerikaiak pedig "halálra nevetnék magukat" arra a gondolatra, hogy így elevenítsék fel Ronald Reagan emlékét, pedig a 20. században "ő volt a legnagyobb elnökük". A konzervatív napilap, bár "megfelelőnek" tartotta a Mitterrand által folytatott külpolitikát, hosszasan sorolta mindazt, ami szerinte belpolitikai vétsége volt.

Különben a baloldali megemlékezők sem vitatták, hogy noha számos alapvető reform - köztük a halálbüntetés eltörlése, a munkaidő rövidítése, a minimálbér emelése - kapcsolódik elnökségéhez, komoly kudarcai is voltak. Nem sikerült megteremtenie valamilyen időtálló francia szocialista modellt, merész reformjait és az életszínvonal emelésére tett intézkedéseit pedig hamarosan kénytelen volt felváltani a gazdasági szigor politikájával. Másfelől ha kezdetben a nyugati világot el is képesztette, hogy első kormányában négy tárcát kaptak a kommunisták, végül kiderült, hogy neki volt igaza: éppen kirekesztésük megszüntetésével tette okafogyottá a francia kommunisták korábban tekintélyes szerepét a baloldalon, megindítva visszafordíthatatlannak tűnő hanyatlásukat.

A Tonton-évforduló a franciák jó részében nosztalgiát, sőt a jövő évi elnökválasztás előszelében a baloldalon új politikai reményeket is kiváltott. A Bastille-téren, ahol 1981. május 10-én ünnepelt Párizs, ezúttal a néhai elnök barátai által szervezett emlékkoncerten vagy ötvenezren tapsoltak a fellépő neves énekeseknek (és a fel-feltünedező szocialista politikusoknak).

Közben pedig a média a 30 évvel ezelőtti pillanatokat felidézve megannyi eddig ismeretlen részletet tártak fel a folytatásról, illetve Mitterrand szerteágazó hétpecsétes titkairól is. Egyesek időközben már kiszivárogtak, de mások most először váltak közismertté, legalábbis a maguk teljességében. Részben ez a homály magyarázza, hogy a néhai elnök iránt még mindig ilyen nagy az érdeklődés: ő volt a francia politika egyik legösszetettebb és legrejtélyesebb figurája, aki még saját kettős családi életét ls évtizedeken át el tudta rejteni a nyilvánosság elől.

Egyebek között még azt is, hogy alig néhány hónappal megválasztása után, tehát még 1981-ben orvosától megtudta: prosztatarákja van. A France 2 visszaemlékező filmjéből most kitűnt: orvosa akkor azt mondta neki, hogy a kór már csak hat hónapot vagy legfeljebb egy évet hagyott számára. Az Elysée-palota friss lakója, aki előzőleg azt ígérte, hogy egészségi állapotáról rendszeresen tájékoztatni fogja a franciákat, habozás nélkül a legszigorúbb államtitokká nyilváníttatta halálos betegségét - és csak azért is életben maradt!

Nemcsak kitöltötte első mandátumát, hanem újra jelöltette magát, nyert, és a második hét évben is kitartott posztján. Saját érvelése szerint azért, mert úgy érezte, ezzel tartozik a francia baloldalnak és a választóinak. Azt, hogy rákja van és néha "kutyául szenved", csak második elnöksége végén ismerte el. A 14 évig tartó elnökség során a jobboldallal kialakult, vitatott hatalmi "társbérleteiről" azóta számtalan elemzés készült, az emlékműsorokban is sokan méltatták vagy kárhoztatták kompromisszumait, de nem mulasztották el felsorolni a személyéhez kapcsolódó, kezdetben jobbára bírált hatalmas kulturális beruházásokat sem.

Ezek közé tartozott a Jacques Lang kulturális miniszter által kezdeményezett Nagy Louvre projekt, amelynek keretében (óriási ellenállást leküzdve) az elnök eltávolíttatta a francia történelem legfontosabb palotájából az annak nagy részét elfoglaló pénzügyminisztériumot, hogy helyén új kiállítási termeket rendezzenek be. És főleg: a Louvre udvarán az ő támogatásával felépülhetett a ma már önmagában is Párizs egyik fő nevezetességének számító, a múzeum látogatóinak fogadására szolgáló üvegpiramis is, a kínai származású világhírű amerikai építész, Ming Pei alkotása.

Az évfordulón ezzel a híres piramissal kapcsolatban is olyan részletek kerültek nyilvánosságra, amelyek egyike-másika még a franciák számára is újdonságként hatott - többek között a volt elnök második, sokáig titkolt szerelmének szerepéről.

Az, hogy Mitterrand-nak hat évvel elnökké választása előtt kislánya született házasságon kívül, csak 1994-ben vált ismertté a közvélemény számára. Addig, míg a Paris-Match képes riportja az ország-világ tudomására nem hozta, az Anne Pingeot művészettörténésszel kialakított párhuzamos életéről és tőle született Mazarine nevű lányáról csak nagyon kevés beavatott tudott. Mitterrand "hivatalos" családját megőrizve e második famíliájával is mindvégig bensőséges kapcsolatot tartott, titokban rendszeresen látogatta, támogatta őket, segített lányának.

Az elnök "hivatalos" felesége és hű társa, Danielle, valamint két fia, ha tudott is a nagyon franciás "liaisonról", odahaza erről soha egyetlen szót sem ejtett - mondták el a televízióban sugárzott filmben. A kettős élet végig fennmaradt. Miután 1995 tavaszán kitöltötte mandátumát, Mitterrand beköltözött az Eiffel-torony közelében lévő utolsó rezidenciájára, amely volt államfőként illette meg: ennek egy különálló hivatali részében néhány fős titkárság dolgozott iratainak rendezésén és ügyeinek intézésén, magánlakosztályát pedig általában Anne Pingeot-val és lányával, Mazarine-nal osztotta meg. Utolsó karácsonyát orvosának tanácsa ellenére Egyiptomban, kedvenc Nílus-parti szállodájában töltötte - Anne és Mazarine oda is elkísérte. A szilveszterestére viszont visszautazott dél-franciaországi vidéki birtokára, ott elbúcsúzott feleségétől, fiaitól és legbensőbb barátaitól: minden jelenlévő látta, érezte - mesélték most el -, hogy ez az utolsó közös évvége.

Január 2-án a politikus Párizsba utazott orvosával, aki az ott elvégzett vizsgálaton közölte vele, hogy a rák átterjedt az agyra, vakság, süketség és demencia fenyegeti. "Tudom, mit kell tennem" - mondta erre a volt államfő. Hazatért lakásába, többé nem vett magához sem gyógyszert, sem ételt, és az 1996. január 8-ra virradó éjszakán meghalt. Csak a szenvedéseit az utolsó pillanatig enyhíteni próbáló orvos volt mellette a végső pillanatban.

A három nő, akit a néhai elnök szeretett, Danielle, Anne és Mazarine, Mitterrand temetésén találkozott először és utoljára, és ekkor készült róluk az egyetlen kép, amelyen mindhárman szerepelnek. A diszkrét, csak munkájának és szerelmének élő művészettörténész azóta is hivatásának szenteli magát, kerüli a közszereplést, a ma 36 éves Mazarine viszont könyvet is írt titkos éveiről, de megemlékező dokumentumfilmekben, műsorokban is szívesen és szeretettel nyilatkozik édesapjáról.

A közszolgálati televízió maratoni Mitterrand-estjét záró filmből viszont megtudhattuk, hogy Anne Pingeot egyszer, egyetlen egyszer hivatalosan, a nyilvánosság előtt is találkozott élete nagy és titkos szerelmével. Igaz, nem az utóbbi minőségében, hanem mint az Orsay-múzeum művészettörténésze, mint a múzeumok felújításának szakembere. A háttérben ő volt az - hangzott el a dokumentumfilmben -, aki a Louvre átrendezésére és a Pei-piramis támogatására, majd megvalósítására biztatta, sőt konkrét tanácsokkal is segítette az elnököt. Mitterrand pedig a hatalmas kulturális beruházást felkarolva iránta tanúsított érzelmeit is ki óhajtotta fejezni.

A piramis ügyét a kezdetben szkeptikus akkori párizsi polgármester, Jacques Chirac is támogatta: a terv megszületésekor a Louvre udvarán kötélhálózatból életnagyságban lemodelleztette a 21 méter magasra tervezett építményt, és rögtön lenyűgözte az elképzelés.

Amikor a nagy mű elkészült, a bejárásra őt és Giscard-t is meghívták. A hivatalban lévő, az előző és a (mint ma már tudjuk) következő elnök együtt tekintette meg a Louvre üvegpiramisát. A csodálatos vörös viseletben pompázó Anne Pingeot, valamint maga az építész, Ming Pei fogadta és kalauzolta őket. Minden politikus névre szóló meghívót kapott, a feleségeket viszont nem invitálták meg a ceremóniára. Ezzel a protokollfogással Mitterrand elkerülhette élete két szerelmének, a hivatalos és a titkos arának a találkozását. A kamerák viszont megörökítették, és a filmen újra és újra felidézték a büszke pillantást, amint az elnök megosztja örömét Anne Pingeot-val - és azokat a kíváncsi tekinteteket is, amelyekkel a rejtett kapcsolattal tisztában lévők figyelték a jelenetet az üvegpiramisban.

Abban az építményben, amellyel a történelem nagy tisztelőjeként ismert Francois Mitterrand sokak szerint az egyiptomi fáraókhoz hasonlóan kívánta megörökíteni nevét az utókor számára.