A náci ideológusok nem ritkán a császárok, királyok és hercegek korát használták fel propagandacéljaikra. Csakhogy a Führer közvetlen környezetében sem tudtak mindig megegyezni abban, hogy éppen kit tiszteljenek.

„Germánia népei nem házasodtak össze más törzsekkel, így érintetlenül megmaradtak sajátos és tiszta, csak önmagukhoz hasonló nemzetnek” – írja Publius Cornelis Tacitus római történetíró Kr. u. 98-ban keletkezett műve, a Germania negyedik fejezetében. Zene volt ez a Reichsführer Heinrich Himmler füleinek, aki a „fajtiszta germán lovagrend”-ként definiált Schutzstaffel, vagyis az SS élén állt, és az „ősök örökségét” a germán múlt kutatásának szolgálatába akarta állítani. A Germania jelentette számára – ahogy a náci főideológus, Alfred Rosenberg számára is – a „Germán Birodalom születési bizonyítványát”. Himmler még a kevésbé hízelgő passzusokból is – mint például „testük megtermett, de csak közelharcban erős” – erényt kovácsolt. Évekig fáradozott azon, hogy a Germania egy XV. századi kiadását (amelyet a szakértők „Codex Aesinus lat. 8” néven tartanak számon) Olaszországból Németországba vitesse.

„Germanien und ihr Führer Adolf Hitler, Germanentum, Gaue und Gauleiter” – ilyen és ehhez hasonló szófordulatokkal juttatták kifejezésre csodálatukat a nemzetiszocialisták Németország germán múltja iránt, amelynek a kor felfogása szerint érdemes volt az örökébe lépni. A nemzetiszocialista rendszer hozta létre a Harmadik Birodalmat is. A konzervatív publicista, Arthur Moeller van den Bruck (1876-1925) által megalkotott ideológia alapján ugyanis három német birodalom létezett. A Német Nemzet Szent Római Birodalmát a Bismarck által 1871-ben megalapított császárság követte. A Weimari Köztársaság gyűlölt időszakát egyszerűen figyelmen kívül hagyták, Adolf Hitler gaukra osztott, „ezeréves” Harmadik Birodalma pedig Németország világuralmi törekvéseit hivatott kielégíteni.

Adolf Hitler Mein Kampf című művében csupán három eseményt említ, amely a német történelem „vértengeréből” kiemelkedett: az Ostmark elfoglalását (a folyamat 795 körül kezdődött és nagyjából a mai Ausztria területére korlátozódott), az Elbától keletre fekvő szláv területek meghódítását, valamint Bismarck császárságát. Részletesen ismertette a hibás „germanizálás” következményeit is. Véleménye szerint „a föld esetleg germanizálható ugyan, a lakosság azonban soha”. Hibát követnek el tehát, ha először nem távolítják el a szláv népet, mert „ezzel csak bizonyos fokú korcsosodás veszi kezdetét, amely (…) a germán elem elpusztulását jelenti.” A következőképpen akarta kivitelezni politikai hitvallását: „Szakítunk az örökös déli és nyugati germán törekvésekkel, és inkább a keleti területre koncentrálunk.” Németország helyét újra a „kerekasztal lovagjai” között jelölte ki. Európa déli része, Mussolini fasiszta állama tabunak számított, a német császárok és királyok itáliai politikáját pedig felesleges időpocsékolásnak tartotta. Ennek megfelelően a nemzetiszocialisták középkorfelfogása a mitikus vagy szimbolikus nemzeti hősöket szigorú kritikai vizsgálatnak vetette alá, melynek során sokszor újraértelmezte a szerepüket. Az egyik germán törzs, a cheruskok fejedelmét, Arminiust – germanizált nevén Hermannt –, „Germánia felszabadítójaként” tisztelték, mert Kr. u. 9-ben a Teoutoburgi erdőben legyőzte a rómaiakat. Hitler is több ízben ellátogatott a detmoldi „Hermann-emlékműhöz”, hogy fejet hajtson a hős ős előtt.

De Nagy Károlyban sem a középkori Nyugat egyetemes rendjének megteremtőjét tisztelték: egy velejéig romlott „mészárosként” tartották számon. A nemzetiszocialisták inkább az általa leigázott és erőszakkal megkeresztelt szász herceggel, Widukinddal szimpatizáltak, aki az ellenállás jelképévé nőtte ki magát „germán népének a hazáért és népiségért vívott harca” révén.

A teljes cikk a Múlt-kor történelmi magazin 2011. tavasz számában olvasható.