Igazi hungaricum volt a jelképes koponyalékelés

2011. február 28. 09:27 MTI

Kétféle koponyalékelés (trepanáció) létezett - az egyik a sebészi (valódi), amelynek során eltávolítottak egy csontdarabot, megnyitva a koponyaüreget. Ez a beavatkozás életmentő célú volt, többnyire sebesülés és az azt követő koponyaűri vérzés miatt végezték el. A lékelés ugyanis megakadályozta, hogy a fokozódó koponyaűri nyomás miatt beékelődjön a nyúltagy, ahol a legfontosabb életfunkciókat szabályozó központok vannak. A jelképes trepanáció viszont nem hatol át a koponyacsont belső rétegén, vagyis nem nyitja meg a koponyaüreget, egy ujjbegynyi kaparást jelentett a csonton a fej legmagasabb pontján.

"Írásos források hiányában senki sem tudja, hogy miért végezték a jelképes trepanációkat. Össze sem tudjuk hasonlítani más népek szokásaival, ugyanis nem nagyon fordul elő másutt Európában" - mondta Bernert Zsolt, hozzátette: a honfoglaló magyarok útvonalán, például a Volga mentén ismeretesek még olyan temetők, ahol megfigyelhető a jelképes trepanáció. "Így csak elképzelések lehetnek. Egy biztos, hogy nem gyógyító céllal végezték, nem tudunk olyan betegségről, amely ilyen beavatkozást igényelne. Előfordulhat, hogy valamilyen sámáni gyógyító rituálé része lehetett, vagy lelki megerősítés, beavatási szertartás" - mondta.

Mint az antropológus kifejtette, ritka kivételektől eltekintve a seb jól gyógyult, ami a korabeli gyógyítás magas színvonaláról tanúskodik. "Ügyesen végezték, a seb nem fertőződött el, nem halt bele az illető. Ami érdekes, hogy sohasem fordul elő gyerekeknél, vagy serdülőknél, kizárólag felnőtt nőknél és férfiaknál. Ám amennyiben betegség miatt végezték volna, akkor a fiatalabbaknál is meglelnénk a beavatkozás nyomait" - magyarázta az antropológus.

Az idősebbeknél a beavatkozás kicsit gyakoribb, s regionális különbségek is vannak: az Alföldön több eset ismeretes, mint a Dunántúlon, s ezek későbbiek, ami egybevág azzal, hogy a honfoglalók később telepedtek itt meg. A kereszténység elterjedésével a szokás eltűnt, ám a régészek elvétve találnak kora Árpád-kori, 11. századi temetőkben olyan sírokat, ahol megfigyelhető a jelképes koponyatrepanáció.

Ezek az esetek mindig viták tárgyát jelentik. Olykor a sérülés jelképes koponyalékelés volta vitatott, más esetekben a sír olyan korai datálású, hogy felmerül a lehetősége annak is, hogy még a pogány időkben történt a koponyalékelés, az eltemetés viszont már keresztény szokás szerint, a templom körüli temetőben történt.

Ismert azonban egy a 12. század második feléből származó koponya, amelyen minden kétséget kizáróan jelképes trepanáció nyoma látszódik. A kicsiny kaparás a koponyatetőn, csaknem a korona- és a nyílvarrat találkozási pontjában van. A koponya különösen nevezetes, mert egy Árpád-házi királyé, az 1172 és 1196 között uralkodó III. Béláé, akinek sírját feleségének, Antiochiai (Chatillon) Annának végső nyughelyével együtt 1848-ban tárták fel a székesfehérvári bazilikában. Újabban felvetődött annak lehetősége, hogy Kálmán király (1095-1116) és felségének földi maradványairól van szó.

Akár III. Béláé, akár Kálmán királyé a koponya, mindenesetre tény, hogy 170 (90) évvel a kereszténység felvétele után egy magyar uralkodón pogány eredetű, a honfoglalás korában minden bizonnyal sámánok által végzett szertartást hajtottak végre.

A cikk részletesen a Sírásók naplójában olvasható.