S lőn Világosság
Magyarországon már 1945-től folyamatosan érték retorziók az egyházi személyeket, papokat, szerzeteseket anélkül, hogy bűncselekményt követtek volna el. Többször bírói ítélet nélkül internálták vagy zárták börtönbe őket. Emellett gyakran megfigyelték és folyamatosan ellenőrizték az egyházak képviselőit. Tehát hazánkban nem 1948-tól, az egypártrendszer kiépülésétől, hanem már 1945-től zajlott egyházüldözés. 1945 után a keresztény egyházak és a vallásosság az egyik első számú ideológiai ellenséggé lépett elő, a „klerikális reakció” – az egyházak – a szocializmus építését akadályozó „erők” gyűjtőfogalma lett. Az 1948-ban létrejött diktatúra egyházpolitikájának célja az volt, hogy belátható időn belül felszámolja a vallásosságot és annak közvetítőit, az egyházakat.
Az apparátus
Az egyházpolitika elméleti megalapozását és ennek gyakorlati kivitelezését szovjet mintára az állampárt – az MDP, majd 1957- től az MSZMP – vezető szerveiben helyet foglaló és annak belpolitikáját meghatározó politikusok dolgozták ki. Az állampárt határozatainak végrehajtásában, megvalósításában minden párt-, állami és társadalmi szervezet részt vett. Az egyházak működésének ellehetetlenítését elsősorban az Állami Egyházügyi Hivatal (ÁEH) volt hivatva végrehajtani, azonban komoly feladat hárult az Elnöki Tanács, a Minisztertanács, a Belügyminisztérium, a Külügyminisztérium, az Igazságügyi Minisztérium, a Hazafias Népfront szerveire, így az ott dolgozó káderekre is.
A rendelkezésünkre álló dokumentumok alapján jól követhető, hogy egyes egyházi személyek, vezetők megfigyelése, a beszédeikről szóló jelentések már 1945–1946-tól az államvédelmi szervek kezébe kerültek, hiszen ahogy 1945 elején a Magyar Államrendőrségen belül létrejött a Politikai Rendészeti Osztály vidéki és budapesti részlege, úgy kezdték el a felekezetek szemmel tartását és ellenőrzését is. Az államvédelmi/ állambiztonsági területen 1946-tól mindig külön csoport, alosztály vagy osztály foglalkozott az egyházak ellenőrzésével, a „klerikális reakció” megfigyelésével.
A budapesti központban 20 és 50 fő között mozgott a specifikusan az egyházi elhárítással foglalkozó belső elhárítók száma. Hozzájuk csatlakoztak a ’60-as évektől egyre aktívabb hírszerzők, valamint az egyes megyei szerveknél dolgozó, az egyházakkal is foglalkozó állambiztonsági tisztek, ezek száma megyénként 2–3 fő körül mozgott. Az egyházakkal foglalkozó elhárítás speciális terület volt, hiszen a rendszer egyházpolitikájának gyakorlati megvalósítása az egyházak működésére és felépítésére vonatkozó sajátságos ismereteket követelt meg az e területen dolgozóktól.
Aktív megfigyelés
Az 1956-os forradalom utáni megtorlást és a '60-as évek nagy egyházi pereit követően létrejövő elhárító osztályok feladatait az MSZMP új egyházpolitikája határozta meg. A társadalmi ellenállás felszámolása és az egyházak újbóli megtörése után látványos akciókra, nagyszabású koncepciós eljárásokra már csak elvétve került sor. A hatalom számára a legfontosabb feladattá a megelőzés, a nyugalom és rend fenntartása vált. A pártállam helyreállításával egyidőben, 1957 elején megkezdődött az állambiztonsági szolgálatok újjászervezése is. A szervezeten belül az 1953 és 1956 közötti időszakhoz hasonlóan alakították ki a különböző szakterületeket. 1957 májusától Berényi István állt a BM II/5-c alosztály (Belső reakció elleni harc osztálya, Klerikális reakció elhárítás alosztálya) élén, a belső elhárítás vezetője pedig Hollós Ervin lett. Elsősorban az ő feladatuk volt a „klerikális reakció” elleni harc újraindítása.
Ebben a kezdeti időszakban az operatív munkát természetesen az összes elhárítási területen fokozni kellett, mivel a pártvezetés hatalmának megerősítésére újabb és újabb demonstratív politikai lépéseket kívánt tenni. Emellett a BM dokumentálta a püspöki kar és az egyes püspökök tevékenységét, sőt, meghatározta, hogy az ÁEH hogyan járjon el egyes kérdésekben.
Számos személyről (püspökök, tanárok, elöljárók, de akár plébánosok is), valamint intézményről (egyházmegye, főiskola, szerzetesrend) nyitott az állambiztonság ún. operatív dossziét. Ezek arra szolgáltak, hogy különböző módszerekkel szerzett információkat összegyűjtsék a konkrét személyről vagy intézményről. Az említett dokumentumok egy része vagy megsemmisült vagy még nem adták át az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának (ÁBTL), így kutatásaink csak részlegesek lehetnek a megmaradt és az ÁBTL-be került doszsziék alapján. Azonban korabeli létezésükről más iratokon szereplő utalások révén tudunk. Ezek alapján rekonstruálható az állambiztonsági szervek nagyon aktív, mindenre kiterjedő tevékenysége az egyházak ellen.
Olyan méreteket öltött az ellenőrzés, legyen ez ügynöki vagy más típusú, hogy ezek teljes feldolgozása szinte lehetetlen. Ugyanígy még mindig nem tudunk pontos számadatot arról sem, hogy hány egyházi személyt internáltak, börtönöztek be 1945 után.
A teljes cikk a Múlt-kor történelmi magazin 2011. tavasz számában olvasható.