Velence mindig is különc volt az itáliai városállamok között. A IX. század óta létező Velencei Köztársaság legyőzte Genovát, s így uralma alá hajtotta a Földközi-tengert, távol maradt a Franciaországgal folytatott háborúskodástól, függetleníteni tudta magát a spanyol uralomtól és az onnan kiinduló ellenreformációtól, de még a római pápával szemben is megőrizte függetlenségét, saját vallási hagyományait.

A Földközi-tenger keleti partvidékével folytatott kiterjedt kereskedelme nemcsak a gazdagságot és gyarmatokat, hanem a keleti kultúra és életforma beszivárgását jelentette Velencének. Nemcsak a város, hanem művészei is szembekerültek a Firenze és Róma által uralt reneszánsz szemléletével: Velencében a vonal helyett az elmosott kontúrok, az élénk, világos színek helyett a sötét, meleg, puha színek domináltak – a disegno helyett a coloro. A XVI. század közepén mégis egy velencei festő volt az, akit pápa és császár egyaránt saját udvarában kívánt tudni.

Amikor Alessandro Farnesét 1534-ben III. Pál néven pápává választották, a pápa sokkal inkább volt államférfi, hadvezér, a Vatikáni Állam fejeként Itália egyik „fejedelme”, mint szentatya. Mindez elsősorban a reneszánsz pápáknak köszönhető, akiknek pontifikátusa alatt a pápaság eltávolodott a középkori világképtől és magáévá tette a humanizmus egyre terjedő eszméit. Felvirágoztatták és a reneszánsz „fővárosává” tették a XVI. század elejére elnéptelenedett Rómát, de ezzel párhuzamosan az egyház sem tudta kivonni magát a polgári fejlődés alól, és megindult annak szekularizációja.

Az egyik legbefolyásosabb itáliai család tagjaként Alessandro pápasága előtt, de még bíborosi korában is kifejezetten világi életet folytatott – több ágyasa és négy elismert gyermeke volt. Kalandos fiatalsága során még az Angyalvár börtönében is ült azok után, hogy fogva tartotta saját anyját, mert az megvonta csapongó fiától annak családi apanázsát. A börtönévek után Lorenzo de’Medici híres firenzei udvarában tanult, majd 1493- ban, a „pápaság legsötétebb alakjának” nevezett VI. Sándor segítségével bíborossá választották. Barátságuk alapja egyrészt az volt, hogy a Borgia famíliából származó VI. Sándor abban reménykedett: a Farnese család segítségével meg tudja állítani a francia király seregeit. Másrészt pedig az, hogy Alessandro nővére, Giulia a pápa ágyasa volt. A franciákat azonban nem sikerült feltartóztatni, elfoglalták Viterbo városát, és egy időre Alessandro és Giulia is fogságba esett.

A Medici családdal ápolt szoros kapcsolatainak köszönhetően 1513-ban Alessandro tette X. Leó (Medici) pápa fejére a tiarát, s közvetlen tanácsadójaként működött immáron püspökként. Leó alatt a Farnese család befolyása és hatalma tovább növekedett, de a Medici pápa halála (1521) után Alessandrónak mégsem sikerült rögtön pápává választatnia magát. 1534-ben azonban már nem akadt méltó ellenfele, és a konklávé rövid idő alatt döntést hozott a pápa személyéről.

A teljes cikk a Múlt-kor történelmi magazin 2011. tavasz számában olvasható.