A legkorábbi ép királyi pecsét Budán

2011. február 1. 12:35

A Magyar Országos Levéltár legrégibb eredetiben őrzött oklevele az 1109-ben, Kálmán király (1095-1116) által kiadott privilégium, mely átírja és egyben megerősíti Szent István király monostoralapítását és birtokadományozását a veszprémvölgyi apácák részére. Szerencsés körülmény, hogy az oklevél mellett, hitelesítésül szolgáló eszközként fennmaradt annak pecsétje is.

A 12. századtól a középkori oklevelek hitelesítésének nélkülözhetetlen eszköze a pecsét. Ennek bizonyítéka, hogy az 1061-ben, Ottó ispán által alapított zselicszentjakabi kolostor eredetiben bemutatott (a mai kutatás által hitelesnek tartott) „régi írású” alapítólevelét 1422-ben a Zsigmond király személyes jelenléte előtti bíróság azért nem fogadta el hitelesnek, mert nem volt rajta pecsét.

A korai, 11. századi írásbeliségre jellemző volt ugyanis, hogy magánszemélyek nem rendelkeztek saját pecséttel, még a királyi családba tartozó Dávid herceg (I. András fia) is úgy tett adományt a tihanyi apátság részére, hogy az oklevelet a király (I. László) pecsétjével erősítették meg. Az előbbi példának pont ellentéte az 1079-ben Guden által a veszprémi káptalannak tett adománylevél, amely eredeti formájában is megmaradt. Ez eredetileg nem volt megpecsételve, ezért a 13. században egy pecsétet függesztettek rá, hogy eredetiségét ne lehessen kétségbe vonni.

Az biztos, hogy már Szent István is rendelkezett pecséttel, mivel azonban egyetlen eredeti oklevele sem maradt korunkra, ezért csak találgathatunk annak formájáról. Ebben a legnagyobb segítséget I. András király idézőpecsétje jelenti. Az idézőpecsét (billog) a szóbeliségen alapuló társadalom sajátos eszköze: a király, királybíró, nádor stb. végrehajtója, küldötte (pristaldus~poroszló) azzal igazolta, hogy kinek a nevében jár el. Külső sajátossága, hogy a pecsét tetején egy kis fül található, ezen keresztül azt láncra, vagy bőrszíjra fűzték és nyakba akasztva vitték. Ellentétben a typariummal (pecsétnyomóval), az idézőpecsét pozitív vésetű.

I. András idézőpecsétjén a király trónon ülő alakja jobb kezében liliomos végű pálcát, bal kezében keresztes országalmát tart. Mivel András mindenben igyekezett a Szent István-i hagyományokat követni, ezért feltételezhető, hogy idézőpecsétjének formája, ábrázolása is első királyunk pecsétjét követte. I. László előbb említett pecsétje is hasonló módon ábrázolja az uralkodót.

Mint a képen is látható, Kálmán pecsétje követi a 11. századi felségpecsétek ábrázolási hagyományát. A pecsét mostanra már megkopott, de 19. századi leírások alapján képe a következő módon rekonstruálható: a király trónon ülő görög tunikás alakja, fején alacsony, zárt korona, annak csúcsán kereszt és két oldalán liliomos dísz; jobb kezében rövid, liliomos végű pálcát, bal kezében keresztes országalmát tart, lábai zsámolyon nyugszanak. A pecsét körirata:

+ COLOMANNVS DEI GRATIA VNGARORVM REX / Kálmán Isten kegyelméből a magyarok királya /

A pecsét körirata azért érdekes, mert szemlélete szerint egy korszak utolsó, záró darabja. Későbbi királyaink – II. Béla, II. Géza – felségpecsétein ugyanis a körirat „REX HUNGARIAE” (Magyarország királya), tehát elsősorban az országra, a birtokolt területre helyezi a hangsúlyt, míg Kálmán pecsétjének körirata alapján elsősorban az uralma alatt álló népen („rex ungarorum”) van a hangsúly.

Kálmán pecsétje még egy példányban maradt korunkra: a Szent István által alapított pannonhalmi apátság alapítólevelén. Sokáig a tudományos vizsgálat eredetinek, az egyetlen korunkra maradt István által kiállított oklevélnek fogadta el a Pannonhalmi Bencés Főapátság Levéltárában őrzött oklevelet, a rajta függő pecséttel együtt. Később a részletesebb oklevéltani vizsgálatokkal sikerült kimutatni, hogy azt a 13. század elején oly tökéletesen másolták le, hogy az utánzat alapján még az eredeti oklevél íróját is azonosítani tudjuk. Erre az oklevélre erősítették függőpecsétként Kálmán király pecsétjét, de a köriratból a király nevét eltüntették, így az oklevél hitelessége a századok folyamán, egészen a 20. századig nem volt kérdéses.

Az eredeti cikk a levéltár oldalán