A király meztelen

2011. január 28. 16:45

A kritikák egyike sem megy el szó nélkül VI. György – a filmben elhallgatott – náci-szimpátiája mellett. Történészek és angol parlamenti képviselők már 2002-ben, röviddel az anyakirályné halála után azt követelték, hogy azonnal hozzák nyilvánosságra Erzsébet és férje, VI. Györgynek a náci Németország felemelkedésével kapcsolatos észrevételeit. A törvényhozók a húszas-harmincas évek irataihoz való korlátlan hozzáférés mellett az 1936-os alkotmányos válságról, VIII. Edvárd lemondásáról szóló forrásokba is betekintést szeretnének nyerni.

„Ezek az iratok tiszta helyzetet teremtenének. Mivel már senki nem él közülük, itt az idő feloldani a dokumentumokat a titkosítás alól” – nyilatkozta Matthew Taylor liberális-demokrata honatya. Lényegében erre az álláspontra helyezkedett Brian White munkáspárti képviselő, aki az információszabadság alapelveire hivatkozva kérte az iratok megnyitását. A Buckingham palota szóvivője kijelentette: még nem hoztak döntést az iratok közzétételéről, aminek joga felett a herceg és a királynő családja rendelkezik.

Hitler megbékítését teljes mellszélességgel támogatta a brit establishment, a lépést megkérdőjelező konzervatív képviselőket – így Winston Churchillt – igyekeztek elhallgattatni. A Chamberlain-kabinet politikája az uralkodócsalád több szintjén is elismerést váltott ki. „Úgy gondolták – megjegyzem, helyesen –, hogy egy újabb világháború sorscsapásként érné Nagy-Britanniát” – magyarázta Andrew Roberts történész.

Néhány dokumentum azért már így is napvilágra került, amelyekből kirajzolódik a király ellentmondásos alakja. VI. György 1939 tavaszán például személyi titkárát arra kérte, hogy üzenjen Lord Hallifax külügyminiszternek; a levélben az uralkodó leírja: a tudomására jutott, hogy a különböző országokból származó zsidó menekültek titokban Palesztina felé vették az irányt, s „örömét fejezte ki, hogy bizonyos lépéseket már megtettek az anyaországokban ennek megakadályozására”. Hallifax ezt követően értesítette Nagy-Britannia berlini követét, hogy „helyezze nyomás alá a német kormányt a zsidók engedély nélküli kivándorlásának megfékezése érdekében”.

Hugo Vickers, a film egyik tanácsadója védelmébe vette a filmkészítőket, mondván, a film az film, egyáltalán nem számít, hogy például Churchill nem játszott akkora szerepet, mint amit a film sugall, vagy a Németország elleni háború deklarálása után, a király híres beszéde alatt nem jelentek meg azok a magas rangú tisztviselők, akik ténylegesen ott voltak. Vickers szerint a történet lényege számít igazán, az viszont szilárd és becsületes.

Az amerikai New Republic kritikusa szerint az alkotás „történelmileg pontatlan, teljesen félrevezető, s morális kételyeket ébreszt”. A film például elmulasztja megemlíteni, hogy VIII. Edvárd Hitler és a fasizmus feltétel nélküli támogatója volt, s még azután is a megbékélést szorgalmazta Berlinnel, hogy a Wehrmacht páncélosai mélyen benyomultak Lengyelország területére. A leköszönő király egy baltimore-i (kétszeresen) elvált asszonyt, bizonyos Wallis Simpsont vett el, s ezzel a határokon túlmutató skandalumot robbantott ki a szigetországban. A király lemondása után London a Bahamákra száműzte a párt, megakadályozandó, hogy Edvárd bármiféle egyezségre lépjen a Führerrel – utoljára a király híres beszéde alatti jelenetben láthatjuk őket, így az ő későbbi történetükről egyáltalán nem értesülnek a nézők – figyelmeztet a New Republic cikkírója.

Nem Edvárd alakja az egyetlen, akit a film kedvéért „kilúgoztak” az alkotók. Ott van Winston Churchill (Timothy Spall), aki a Simpson-affér után tűnik fel. A későbbi miniszterelnök tanácsokkal látja el a hölgyet, s nemtetszését fejezi ki Edvárd viselkedésével kapcsolatban. Ez – jegyzi meg a kritika – a történészeket is meglepetésként érhette, mivel Churchill támogatásáról biztosította Edvárdot a kritikus, sorsfordító események alatt.

Kevéssé ismert Chamberlainnek a müncheni konferenciáról való hazatérése, amikor az uralkodópár a Buckingham palotába hívta az európai béke évtizedekre való bebetonozásának tudata felett mámoros boldogságot érző államférfit. Ez az elsőnek semmisnek tűnő epizód kétszer is megsértette a protokollt: először is VI. György és Erzsébet beavatkozott a politikai folyamatokba, másodszor nyíltan kiálltak a valóságos külpolitikai katasztrófát előidéző miniszterelnök mellett. A film itt is hibázott: nem mutatta be a jelenetet, és ezzel azt bizonygatta, mintha a király már a kezdetektől fogva harcias antifasiszta álláspontra helyezkedett volna. Ugyanezen a véleményen van Christopher Hitchens író-újságíró is, aki a történelem meghamisításával vádolta a filmet. Churchill támogatta VIII. Edvárdot, a filmben azonban ez úgy került bemutatásra, mintha VI. György érdekében a király lemondását szorgalmazta volna.

Sokan azt is kétségbe vonják, hogy a film kerettörténete, azaz a király dadogása egyáltalán igaz volt. Bertie – ahogyan a királyt becézték – gyerekkorától kezdve félt a királyi tróntól, mivel úgy gondolta: beszédhibája meggátolná őt a szónoklatban. Ludo Max, a Washingtoni Egyetem kutatója szerint a film helyesen ábrázolja a beszédzavart és annak kezelését, a bal-vagy jobbkezesség azonban nincs hatással rá, s a pszichológiai tényezőkkel sem lehet teljesen megmagyarázni a jelenséget. A filmben bemutatott gyógymódok viszont megfelelnek a korban ismert technikáknak (énekelés, hangos olvasás), bár a szakember azok eredményességét erősen vitatja. Mások viszont azt állítják, hogy a király egyáltalán nem szenvedett komolyan a dadogástól, s ha odafigyelt, teljes mértékben ki tudta azt iktatni beszédéből, például 1927-ben az ausztrál parlament előtt elmondott szónoklatában.

David Seidler forgatókönyvíró szerint Hooper arra törekedett, hogy a film történelmileg a lehető legpontosabb legyen. Lionel Logue (Geoffrey Rush) unokája viszont a BBC-nek azt nyilatkozta, hogy a rendezői csapat mindössze kilenc héttel a forgatás előtt jutott nagyapja naplójához, amelyben a logopédus a herceg kezelését írja le. Ezért Hooper és Seidler újra visszatértek a kérdéses részekhez és a napló – amelyből konkrét idézeteket vettek át – alapján dolgozták át a forgatókönyvet. Robert Logue szerint az is kétséges, hogy nagyapja „esküt tett volna a király előtt, az pedig egészen bizonyos, hogy nem hívta Bertienek”.

A The Guardian publicistája azt is megjegyzi, hogy a király és Churchill kapcsolata egyáltalán nem volt feszültségektől mentes, György pedig egyenesen Lord Hallifaxot szerette volna látni a miniszterelnöki bársonyszékben. A történelmi hitelességet York hercege és feleségének jellemábrázolása sem erősíti: a királyi pár ugyanis korántsem volt annyira elkényeztetve és nem volt oly mértékben a szolgákra utalva, mint ahogyan az a filmben látszik – György az első világháborúban harcolt, de a hercegnének sem okozhatott gondot például a lift kezelése.

Cathy Schultz professzor szerint a filmkészítők a drámai hatás fokozása érdekében feszesebbé alakították a kronológiát, s ezzel azt a látszatot keltették, mintha a cselekmény csupán néhány évet ölelne fel – valójában azonban a herceg és beszédtanára már 1926-ban, tíz évvel az alkotmányos válság előtt elkezdtek dolgozni. A király híres beszéde után látható örömittas tömeg a képzelet szüleménye, ahogy az sem igaz, hogy György lefitymálta volna az ausztrálokat, inkább jó emlékeket őrzött a déli rokonnépről legutóbbi ottjártakor. Fikció, hogy VIII. Edvárd gúnyolódott volna testvére fogyatékosságán, s megvádolta, hogy a trónjára tör. A regnáló uralkodó ugyanis jó barátságot ápolt testvérével és tudta: György már gyerekkorától kezdve ugyanúgy királyi álmokat dédelget, mint ő.