Titkos lakások Budapesten
2011. január 14. 12:22
Általában kevés szó esik arról, hogy a titkosszolgálatok tevékenysége a valóságban hol zajlott, hol történtek a megfigyelések, a hálózati találkozók, melyek voltak a titkosszolgálati munka "hétköznapi” helyszínei - ezt a hiányt igyekszik pótolni Tabajdi Gábornak a Betekintő legújabb számában megjelenő tanulmánya.
A kommunista irányítás alatt 1945-től megszerveződő állambiztonsági szervek már a kezdetektől létesítettek és használtak titkos objektumokat. Csupán egy-egy jelentősebb ügy (például Rajk László vallatása) esetében derült fény az ilyen épületek elhelyezkedésére, funkciójára, sorsára. A tömeges hálózatépítést ugyanakkor néhány adat is jól szemlélteti: 1953-ban 1649, 1954-ben 1925 találkozási (T-), illetve konspirált (K-) lakást tartottak nyilván. Az ügynöki hálózattal történő kapcsolattartást szolgáló helyiségekre vonatkozó, jelenleg ismert, első átfogó rendelkezés 1956-ban született. Piros László belügyminiszter utasítása egyrészt a konspirációval kapcsolatos hibák katalógusaként értelmezhető, másrészt a parancsban felvázolt takarékossági intézkedések mögött felsejlik a Rákosi-rendszer súlyos gazdasági válsága.
Az állambiztonság újjászervezése 1956 után elhúzódó folyamat volt. A Belügyminisztérium (BM) szervezetébe integrált operatív szerveket a megtorlás akciói közben kellett kialakítani. Kimondták, hogy csökkenteni kell a K-lakások számát, és a T-lakások szervezésére kell nagyobb gondot fordítani. 1958-tól a belügyi vezetők mind gyakrabban hangoztatták a fokozatos áttérés szükségességét a nyílt nyomozásokról az operatív munkára. Az állambiztonságiak az ÁVH-s megfélemlítések helyett a manipuláció finomabb eszközeit kezdték alkalmazni. A társadalmi béke megteremtése érdekében a titkosszolgálatoknak láthatatlanná kellett válniuk.
A titkos ingatlanok újabb, átfogó felmérésére, a helyzet átgondolására az állambiztonság következő átalakítása után, 1963-ban került sor. 1963. szeptember 12-én országosan összesen 216 K-, illetve 639 T-lakást tartottak nyilván, ami kevesebb mint fele volt a tíz évvel korábbi találkozási helyeknek. A konspirált ingatlanok jelentős része a fővárosban létesült, illetve a felsőbb szintű (központi) állambiztonsági részlegek kezelésébe tartozott. A központi szervek 171 K-, és 386 T-lakással rendelkeztek (a BM III/III. Csoportfőnökség 54 K-, és 96 T-lakást használt). Egy-egy lakásra átlagosan 6-7 ügynök járt.
Az új ingatlanok kiválasztásánál figyelembe vették a zavartalan megközelíthetőséget. A lakásokat többnyire „modern házakban” választották ki, ahol nem volt akkora „rálátás”, azaz a lépcsőházból csak 2-3 bejárati ajtó nyílt. Valószínű tehát, hogy az átszervezések során a gangos bérházakban található találkozási helyektől is megszabadultak. A lakások beszervezése kizárólag „hazafias alapon”, azaz az önkéntesség elve alapján történt. A megbízhatóságot garantálta, hogy a T-lakások tulajdonosainak majd nyolcvan százaléka az MSZMP tagja volt.
A lakások szervezésében azonban továbbra is különböző problémákkal kellett megküzdeni. Az éberségre, a mások iránti bizalmatlanságra, a rendre nevelt társadalom, a lakóközösségek figyelmét nem volt könnyű kijátszani. Külön nehézséget jelentettek a hatalom helyi képviselői, akik árgus szemekkel figyelték a lakók mindennapjait. A legnagyobb gondot azonban a lakások beszervezése okozta.
Az állambiztonság vezetői az ellenőrzések szigorításával, központosítással próbálkoztak. Új ingatlanok például a fővárosban 1964-től csak a Fővárosi Tanácson keresztül kerülhettek az operatív osztályokhoz. Ezzel egy időben megkezdődött a vállalati irodák, raktárok és üzlethelyiségek titkosszolgálati felhasználása is. A folyamatos átszervezések ellenére egyes városrészekben fennmaradt az objektumok „zsúfoltsága” is. Budapesten a lakások többsége az V., XI. és XIII. kerületben volt. Különösen népszerű találkozási helynek számított Újlipótvárosban a Pannónia (később Rajk László) utca és a Pozsonyi út környéke.
A lakások és hálózati személyek zsúfoltsága, a pontatlanul vezetett B-dossziék miatt 1963 második felétől mind több átfogó intézkedést, ellenőrzést végeztek. Ennek következtében több lakást megszüntettek, mulasztásokért operatív tiszteket vontak felelősségre. Végül 1964 decemberében megjelent a konspirált és találkozási lakások használatának és anyagi ellátásának szabályzata. A lakások „minőségi követelmények” szerinti cseréje a hatvanas években lendületesen folytatódott, a konspirációs szabályok is finomodtak. Egyre több (megbízhatósági kritériumot rögzítő) adat került a nyilvántartásba.
A BM III. Főcsoportfőnökség szervei 1974. június 30-án Budapest területén 144 T- és 183 K-lakással, valamint 1822 foglalkoztatott ügynökkel rendelkeztek. A lakások többsége továbbra is a belső és nagy forgalmú kerületekben (II., V., XI., XIII.) helyezkedett el. Túlnyomó részüket 1964 után szervezték be, ugyanakkor az állandóságot mutatatta, hogy a T-lakások tulajdonosainak kétharmada már több mint öt éve állt az állambiztonság rendelkezésére. Ők többnyire közép- vagy időskorú férfiak, párttagok voltak.
1976-ban a gazdasági-, társadalmi- és operatív körülményekben bekövetkező változások miatt ismét nekiláttak a lakásokkal kapcsolatos koncepció átgondolásának. A miniszteri helyzetértékelés még ekkor is sokallta a nyilvános helyeken lebonyolított találkozók számát, de számolt azzal is, hogy korlátozottak a lehetőségek új K-lakások létesítésére. A fő fejlesztési irány így a T-lakások szervezése lett.
Ugyanakkor az állambiztonság munkatársai a növekvő mobilitással, szabadidővel számolva új találkozási lehetőségeket kezdtek el kutatni. Innentől kezdve a hálózati személyekkel történő kapcsolattartás színhelyeiként jöhettek számításba a különböző intézmények, hivatalok, nyaralók, üdülők, múzeumok, könyvtárak, szállodák, hotelek, motelek, kempingek, turistaházak, IBUSZ-lakások, erdészházak. A lakások használatának elveit egyszersmind minden korábbi rendelkezésnél részletesebben rögzítették. Valószínűsíthetően a korábbi negatív tapasztalatok miatt kiemelt figyelmet kellett fordítani a találkozók adminisztrálására, a megbízható takarítók kiválasztására, vagy a megközelítés biztosítására. A „bérbeadókkal” kapcsolatban ekkor rögzítették, hogy a lakásgazda az állambiztonsági szervek hálózatának tagja – más hálózati feladat híján–, minősítése szerint titkos megbízott (tmb.), a statisztikai besorolásoknál a funkciója pedig „T-lakásfenntartó”.
A teljes cikk megtekinthető a Betekintő aktuális számában
Támogasd a 
szerkesztőségét!
