Mítoszok helyett történelem
2011. január 6. 11:17 MTI
Mozaikszerű kép bontakozik ki a nők 1950-80-as évekbeli helyzetéről Tóth Eszter Zsófia Kádár leányai című tanulmánykötetéből. Külön fejezetet kapott a Nyitott Könyvműhely Kiadó gondozásában napvilágot látott könyvben a vidékről a fővárosba bevándorló nők sorsa, a nők 1956-os forradalomban vállalt szerepe, a "férfias" munkakörökben dolgozók élete, a leányanyák megítélésének változása, a gyesen lévő anyukák problémái, valamint a szocialista parlament női országgyűlési képviselőinek bemutatása. A fiatal történész, a Magyar Országos Levéltár főlevéltárosa a női szerepek változását, jellegzetességeit elemezte különböző források, főként az általa készített életút interjúk, a Nők Lapja korabeli számai és a korszakot bemutató filmek tükrében. A szerző a havas budai várban, levéltárbeli irodájában beszélt decemberben megjelent könyvéről.
Az egyetemtől a Nők Lapjáig
A könyv borítóján Kádár János látható munkásnők csoportjával. A Kádár lányai nagyon kifejező cím: nem sok munka foglalkozik kifejezetten a nőkkel a szocialista időszakban. Miért ezt a korszakot választotta kutatásai témájául?
Nagyon egyszerű, 1993-ban életpálya jogásznak tanultam, de magyar-történelem szakra jártam az egyetemen. 1995-ben alakítottunk egy "sztahanovista" kutatócsoportot Horváth Sándorral és Majtényi Györggyel közösen. Persze nagyon szorgalmasak is voltunk, de a csoport nem ezért kapta ezt a nevet, hanem azért, mert az élmunkások és sztahanovisták történetét akartuk kutatni. A munkamegosztásban - mivel elsősorban az érdekelt - én a még élő tanúkat, sztahanovistákat akartam megszólaltatni.
Az egyetemen volt egy szeminárium, amelyet Hegedűs B. András tartott, az egykori Petőfi kör titkára, volt 56-os elítélt. Ő hívta fel a figyelmünket arra, hogy hetvenezer sztahanovista kitüntetett volt az országban, nem létezik, hogy nem akad olyan, akivel interjúzni lehetne. Olyanokat kerestem, akikkel beszélgetni lehetett a múltról. Nem azt akartam megtudni, mi történt 1956-ban, vagy hogyan lett valaki sztahanovista, hanem azt: hogyan emlékeznek erre, hogyan élték meg. Nagyon érdekes történeteket meséltek el a szocialista élet mindennapjairól.
Hogy milyen taktikákat és stratégiákat alkalmaztak a patronáló állammal szemben vagy mellett. Mert a diktatórikus állam patronálta is a munkásokat, a hivatalos beszédmódban munkások voltak a munkásállamban, de szankcionálta is őket. Például, ha az ötvenes években ki akartak lépni a gyárból, az nem ment olyan egyszerűen, az önkényes kilépés bűncselekmény volt. Megtudtam tőlük, miként tudták áthágni ezt a szabályt, hogy ne büntessék meg őket, ha egy más gyárba mentek dolgozni.
A kutatás közben futott bele abba a kérdésbe, hogy ez a korszak a nők szempontjából nagyon kevéssé van feldolgozva?
Igen. Egyrészt sajnos demográfiai szempontból tény, hogy ebből a korosztályból sokkal több nő él, mint férfi. Sokszor megesett, hogy a munkástanácsból nem az egykor ott dolgozó férfit találtam meg, hanem a feleségét, és vele beszélgettem. Emellett azt tapasztaltam, hogy nőként nőkkel interjúzni sokkal könnyebb. A disszertációmhoz már kifejezetten munkásnőkkel akartam interjúzni, és találtam egy 1970-ben Állami Díjjal kitüntetett női brigádot, akikről Puszi Kádár Jánosnak című első könyvem szól. Egy véletlen is segített: a Népszabadságban 1999. október 23-án megjelent egy fénykép, amely Wittner Máriát és Havrila Bélánét ábrázolta, akik 56-ban fegyverrel harcoltak.
Ez a kép szerepel a könyvben is: pufajkában, fegyverrel a kézben állnak.
Igen. Küldtem a lapnak egy olvasói levelet, hogy miért nem írták alá, kik ők. De nemcsak én írtam, hanem Juhász Borbála kolléganőm is, aki akkor már nőtörténészként identifikálta magát. A levélváltás kapcsán ismerkedtünk meg, és az ő révén kerültem bele jobban a genderkutatásokba. Elkezdtem konferenciákra járni, találkoztam Pető Andreával, és megismerkedtem a téma irodalmával is. 2001-ben Berlinben töltöttem két hetet, ami rövidnek tűnik, de nagyon sok irodalmat gyűjtöttem. Majd 2003-ban Franciaországban három hónapot, ahol doktori iskolás hallgatóként egy nőtörténész volt a tutorom, aki céltudatosan azt tanulmányoztatta velem, hogyan lehet nőkről és kifejezetten munkásnőkről írni.
A gazdag és érdekes forrásjegyzéket lapozva szembeötlő, hogy sokszor kell önmagára hivatkozni szakirodalomként, ami számomra azt jelzi, hogy nem született túl sok átfogó kötet a témában.
Schadt Mária Feltörekvő dolgozó nő című könyve az ötvenes éveket foglalja össze, Pető Andrea Nőhistóriák című kötete szintén a fordulat éveiről (1945-51) szól, de elmondható, hogy bár akadnak tanulmánykötetek, a korszakra vonatkozó átfogó munka nem nagyon van. Nem feltétlenül akartam magamra hivatkozni, de rákényszerültem.
A kötetben forrásként gyakorta szerepel a Nők Lapja. Mint írja: a kor legnagyobb példányszámban terjesztett női magazinjában megjelentek a korabeli társadalmi diskurzusok. Az állam hivatalos álláspontja és a problémáikkal a magazinhoz forduló levélírók véleménye is tükröződik a lap hasábjain.
Sokszor kérdezik, hogy mennyire hiteles ez a forrás. Történetíróként Hayden White amerikai történész " posztmodern" szemléletéhez állok közel - nevezetesen, hogy a történeti forrásokat is szövegekként elemezzük. Az érdekel, hogy milyen diskurzusok vagy milyen társadalmi problémák jelennek meg bennük. Ebből a szempontból valahol lényegtelen is, hogy mondjuk valójában beírták-e ezeket az olvasói leveleket a Nők Lapjába. A lényeg az, hogy 1978-ban fontosnak tartották, hogy a gyermeküket egyedül vállaló anyukákról vagy a gyesen otthon lévő anyukákról írjanak a lapban. Másfelől levéltári forrásokban nem is érhetők tetten ezek a történetek, mert a levéltár nem az egyedi életutakat gyűjti, hanem az általános összefüggésekre keres rá.
A könyvből kiderül, hogy egy-egy bizonyos téma mikor jelenhetett meg először a lapban, az olvasókkal való párbeszédben. Ahogy például 1963-ban a leányanyaság kérdése.
Ehhez tényleg átnéztem az összes lapszámot. Emlékszem, hogy 2007 márciusában kezdtem el a munkát, és áprilisra néztem át az összes lapot, majd május végéig írtam meg ezt a fejezetet.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
