Zsidózásai miatt bírálják Kissingert

2010. december 16. 10:29

„Ha zsidókat a Szovjetunión belül zárnak gázkamrába, az nem tartozik az Egyesült Államokra” – mondta a zsidó származású, Hitler rémtettei elől gyerekkorában New Yorkba menekülő egykori nemzetbiztonsági főtanácsadó és külügyminiszter, több zsidó kitüntetés birtokosa, Henry Kissinger.

A Nixon Presidential Library and Museum által közzétett és a New York Times birtokába még szombaton került, de nyilvánosságra csak most hozott felvétel megszellőztetése után a zsidó közösség felszólította tagjait, hogy óvakodjanak a Kissingerrel való érintkezéstől, s egyben bocsánatkérésre szólította fel a diplomatát.

A JTA zsidó hírportálnak küldött közleményében Kissinger nem követte meg a zsidóságot, de közvetlenül nem is kommentálta a gázkamrákkal kapcsolatos kijelentéseit. Ehelyett inkább a történelmi összefüggések fontosságát hangsúlyozta, mondván, csak mérhetetlen frusztrációja szólt belőle, amit többek között Jacob Javits és Henry "Scoop"Jackson szenátorok javaslata, az emberi jogok kérdésének a Szovjetunióval való párbeszéddel való összekapcsolása váltott ki belőle.

„A felvételen nekem tulajdonított, Nixon elnökkel folytatott beszélgetés során tett kijelentéseket a történelem kontextusában kell értelmezni” – írja Kissinger. Nixonnal egyetemben Kissinger a zsidók kivándorlását humanitárius ügyként, a külpolitikai kérdésektől elválasztva szerette volna előmozdítani, annak érdekében, hogy a szuverenitás kérdését elkerüljék, s mivel a normális diplomáciai eljárásokra már nem volt lehetőség – fogalmazott a politikus.

„Ennek és a legmagasabb szinten történt személyes képviseletnek köszönhetően sikerült elérnünk, hogy 1972-re az évi 700-ról közel 40 ezerre növeljük a kivándorlók számát. Nem értettünk egyet a Jackson-féle módosítással, amely a zsidó kivándorlást külpolitikai témaként kezelte. Attól féltünk, hogy a kiegészítés következtében csökkeni fog az emigráció mértéke – s félelmünk be is bizonyosodott, a zsidó kivándorlás a Szovjetunió összeomlásáig egyszer sem érte el a 40 ezres számot. A Nixon és köztem lezajlott párbeszédet e vita szemüvegén keresztül kell értelmezni, s tekintetbe kell venni a külpolitika és a humanitárius megközelítés között tett disztinkciót” – magyarázta Kissinger.

Történelmi konszenzus bontakozott ki annak kapcsán, hogy a Jackson-Vanik kiegészítés korlátok közé szorította a bevándorlást, de egy olyan 20. századi politika alapját tette le, amely az államvezetés inherens részévé nyilvánította az emberi jogok tiszteletben tartását. Ennek köszönhetően nem csak a szovjet zsidók tömeges kivándorlása valósulhatott meg, de a rendelkezés máig ható érvénnyel bír: többek között így próbálják megfékezni az egyes lator államokban (pl. Szudán) dúló tömegmészárlásokat is.

Kissinger azonban igazi reálpolitikus volt – a nagy ügyleteket gyakran áldozta fel a morál felkent oltárán, az emberi jogi aktivisták iránt érzett megvetése pedig nem ismert határokat. A külügyér például nyomást gyakorolt Nixonra 1973-ban a jom kippuri háború idején, hogy néhány héttel halasszák el az Izraelnek nyújtandó fegyverszállításokat; Kissinger szerint Anvar Szadat egyiptomi elnöknek természetes győzelemre van szüksége a kedvező feltételű békekötéshez. Nixon erre azt válaszolta, Szadat már így is győzelemre áll, s sokkal fontosabb, hogy megállítsák fő szövetségesük emberveszteségeit egy olyan háborúban, amely háromezer izraeli életet követelt.

S hogyan volt tetten érhető Kissinger vallásossága? Íme egy példa: 1972 szeptemberében, amikor a politikus még mindig a nemzetbiztonsági főtanácsadó posztját töltötte be, Kissinger összeszólalkozásba keveredett William P. Rogers külügyminiszterrel a müncheni olimpián meggyilkolt 11 izraeli atléta emlékére félárbocra eresztendő amerikai zászló miatt. Nixon végül Kissinger mellé állt, s a diplomata legnagyobb megelégedésére leengedték a csillagos-sávos lobogót.

Az elnök végtelenül megbízott nemzetbiztonsági tanácsadójában, azonban – mint az az egyik újonnan nyilvánosságra hozott magnófelvételből kiderült – Nixon Kissinger és más zsidó származású tisztviselőivel kapcsolatban is egyfajta „rejtett bizonytalanságtól” félt.