A cigányság és az 1851-es népszámlálás
2010. november 25. 11:16 Váradi János
A "nemzetiség" fogalma
Mind a népszámlálásoknál, mind az összeírásoknál azonban problémát jelentett a nemzetiség fogalmának meghatározása. A korszak kiváló egyénisége, Eötvös József a következő módon határozta meg a nemzetiségi hovatartozás ismérveit: „…a nemzetiség nem egyéb, mint azon összetartozásnak tudata, mely nagyszámu emberek között, multjuk, jelen helyzetök s mi ezekből foly, érdkekeik s érzelmeik közössége által támad.” A nemzetiségi mivolt három alapvető tényezője: az élet különböző területein használt nyelv, a beszédkészség és ennek átörökítése a következő generációra. De ezek közül is a legfontosabb ismérv a nyelvi orientáció, vagyis az emberek egyes társadalmi színtereken történő nyelvhasználata.
Mocsáry Lajos is hangsúlyozta a nyelv fontosságát: „Ahol nincs saját nyelv, nincs történeti múlt, nincs egészen saját nemzeti jellem… ott nemzetiség nem képzelhető.” De az anyanyelv ápolásán kívül fontosnak tartja az érzelmeket is, a valódi nemzeti érzést, amely azért szükséges, hogy egy népcsoport fennmaradhasson és megőrizhesse értékeit.
Thirring Gusztáv, a magyar statisztika egyik legillusztrisabb személyisége is fölvetette a nemzetiségi statisztikai problémát. Természetesen a nemzetiség meghatározásának problematikájából indult ki, s egyértelműen az anyanyelvet tekintette a legfőbb kritériumnak. Annak ellenére, hogy ezeket a népcsoportokat leginkább a közös eredet, a szokások és az erkölcsök kötik össze, mégis a nyelvet minősítette a leghitelesebb kiindulópontnak, mint ahogy ezt tette az 1872-es szentpétervári kongresszus is. Ez a tanácskozás azonban megkülönböztette a politikai (állami hovatartozást) és az etnográfiai nemzetiségeket, azaz a népi hovatartozásukat, melynek kiindulópontja a nyelv volt. Thirring a nemzetiség közvetlen, direkt tudakolását nem tekintette helyesnek, egyrészt nem vezetett értékelhető eredményre, másrészt maga a fogalom definiálása is problémát okozott.
Kitért azokra a kisebbségekre, amelyek elveszítették nyelvüket, ennek három folyamata volt ismert: a) önként, más nyelvközösséghez való csatlakozás akár szimpátiából, akár hazafiasságból, b) önkénytelenül, a többségi társadalomhoz való alkalmazkodás révén, c) erőszakosan, a nemzeti nyelv használatának erőszakos megtiltása.
Keleti Károly is úgy vélte, hogy a nemzetiség megjelölésében a legalapvetőbb ismérv az anyanyelv, illetve a nyelvismeret: „a vallásfelekezet legtöbb esetben átöröklött s csak igen ritka esetben választjuk önmagunk, a nemzetiségnél is, amely átöröklött, úgynevezett anyai nyelv, habár itt a későbbi változás gyakoribb, az egész országra nézve azonban lassúbb is, minél fogva rendszerint a beszélt nyelv is tekintetbe veendő.”
Kenéz Béla szerint a nemzetiség nem más, mint a közös törzsből származók összessége. Fontosnak vélte a közösséget összetartó belső érzelmeket, illetve a származástudatot: „…a nemzetiség alatt a szellemi életnek, az érzésnek, különösen a politikai érzésnek és törekvésnek közössége által összekapcsolt egyének összességét értjük, akik részben azonos leszármazásuak, részben idegen eredetűek, de annyira beolvadtak amazok közé, hogy azok történelmi multját, tradicióit egészen magukénak vallják.”
Kovács Alajos is foglalkozott a népszámlálások nemzetiségi meghatározásának problémájával. Ő úgy gondolta: „...az egyes nemzetiségek számát statisztikailag csak a nyelv, még pedig az anyanyelv kérdezése által lehet legmegközelítőbben megállapítani. A nyelvhasználat mindenkinek egyéni joga, amelyhez legtöbb esetben érzülete is igazodik, s így mindenkinek a saját bevallására kell bízni annak eldöntését, hogy milyen nemzetiséghez kíván ragaszkodni...”. A nemzetiség közvetlen tudakolását helytelen módszernek tekintette, mert ez által nem kaphatunk valós képet a kisebbségben élők helyzetéről:
Megállapítható tehát, hogy a korabeli szakemberek is tudatában voltak annak, hogy a nemzetiségnek csak az anyanyelvre való visszavezetése nem minden esetben megfelelő, de jobb megoldás híján ezt alkalmazták a népszámlálásoknál.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
