Történelem és fikció egy új számítógépes kalandjátékban

2010. november 23. 15:17 The Guardian

A játék a felfedezés, az összeesküvés és a harc izgalmas elemeit vegyíti, sikere pedig abban rejlik, hogy a történelmet a játék mechanikájaként használja fel, s hogy valódi környezetet varázsol egy jobbára a képzelet szülte történet köré.

A szoftver fejlesztői minden helyszínt alaposan bejártak, több ezer fotót és több óra videót készítettek. Az egyik alkotó, Corey May például Firenze rekonstruálásához Machiavelli visszaemlékezéseit böngészte át, s számos történésszel konzultált. „A Vasari folyosót nem láthatjuk a játékban, se az Uffizi-képtárat, mivel ezeket még nem építették meg akkor. A dóm homlokzata és a toronyóra a velencei Szent Márk téren nem ugyanúgy néz ki, mint ma – és így tovább” – írja May az egyik blogbejegyzésben.

A prostituáltakból, tolvajokból és nemesekből álló tömegekben elbújó karakterek által irányított összeesküvésekbe olyan valós személyeket is bevonhatunk, mint Szaladin, Leonardo da Vinci, vagy éppen VI. Sándor pápa fia, Cesare Borgia. A gyilkosokból álló szekta a keresztes hadjáratokban és a reneszánsz kori Itáliában folytatja ármánykodásait, majd végül a katolikus egyház oltalmába vett templomos lovagokkal találja szemben magát.

A rendkívüli interaktivitással, gazdag narratívával és érzelemi töltettel megáldott játék elsősorban azt a kérdést vetheti fel, hogy vajon miért nem nyúl még több játék a történelemhez, mint tematikához. Ugyan számtalan második világháborús játék kerül forgalomba, de azok nélkülöznek mindenfajta történelmi kontextust. „Egy második világháborús lövöldözős játékban nem érzékeljük az európai politika bonyolultságát, vagy éppen a nácizmus finomságait, csak rohanunk át a városokon és lekaszaboljuk az ellenséget” – mondta el Dan Pinchbeck konzolfejlesztő, a portsmouthi egyetem előadója, majd a cikkíró megjegyzi, hogy az üdítő kivételt a katonai-stratégiai játékok jelentik, de azok is csak a történelem egy vékony szeletére koncentrálnak.

Bosszantó, hogy a játékok a történelmi fikció tökéletes médiumává váltak – egyedülálló interaktivitásukon keresztül nem kell elmesélniük az előző korok történetét, egyszerűen megmutatják, mi pedig elfogadjuk azokat – vallja a Guardian szakírója. A játékokban újjáélednek az eltűnt színfalak, azok az elemek, amelyeknek a történelmi regények állítottak emléket.

Az Assassin's Creed bebizonyította, hogy a történelmi játékoknak nem kell irodalmi, vagy intellektuális értelemben értékesnek lenniük; ez is lebilincselő és okos, úgy kelti fel az érdeklődésünket a templomosok története iránt, hogy nem nyomja le a torkunkon a történelmet. Az egyik probléma azonban továbbra is a pénz. A városok tökéletes grafikai megjelenítése nem olcsó, a játék fejlesztésében részt vett mintegy kétszáz szakember 25 millió dollárt emésztett fel. Ennek ellenére azt mondhatjuk, hogy a történelmet úgy is fel lehet fedezni, hogy nem költünk hatalmas mennyiségű pénzt grafikára – bár a mainstream játékipar ennek az ellenkezőjét állítja.

A fejlesztőknek azonban azzal is tisztában kell lenniük, hogy a felhasználók nem minden esetben akarnak elmerülni a történelemben. A legnagyobb felvevőpiacnak számító Észak-Amerika fiataljai nem érdeklődnek Nyugat-Európa történelmi-földrajzi viszonyai iránt. A legjobb történelmi játékok sikerének kulcsa is abban rejlett, hogy az adekvát történelmi elemeket az ismert játékelemeket felvonultató koncepciók mentén jelenítették meg.