Hitler oldalán védték hazájukat a finnországi zsidók

2010. október 19. 09:34 Háárec

Helsinkiben, a Hietaniemi-temető egyik szegletében található azoknak a zsidóknak a síremléke, akik 1939-1945 között harcoltak a Szovjetunió ellen, míg néhány kilométerrel arrébb, a Csillagvizsgáló-hegy lankáin egy másik, tíz évvel ezelőtt állított emlékmű tiszteleg a finnek oldalán harcoló zsidók előtt. A nyolc, Németországból és Ausztriából megszökött, a finn Valpo államrendőrség által elfogott és a Gestapónak átadott zsidó közül hetet a Hohenhorn hajóra tettek, majd Helsinkiből az észt fővárosba, Tallinnbe szállították. További huszonhét embert deportáltak, tizenkilenc szovjet állampolgárt, közülük öten voltak zsidók.

A náci Németországgal szövetségre lépett zsidók esete nemcsak Finnország történelme, hanem az egész második világháború egyik legkülönösebb fejezetének számít. Amikor 1918-ban az oroszországi forradalmi események hullámai elérték a skandináv állam partjait, Finnországban is kitört a polgárháború; a legyőzött, forradalmi szociáldemokrata oldal (vörösök) az országban élő radikális orosz katonaság részéről kapott külföldi segítséget, míg a győztes fehéreket a birodalmi Németország támogatta. A Helsinkiben lezajlott döntő ütközet után „fehérterror” bontakozott ki az országban: se szeri se száma nem volt az emberiesség elleni bűntetteknek, a tömeges letartóztatásoknak és koncentrációs táboroknak.

A finnországi zsidóságnak 1917 végén – a függetlenség kikiáltása és a polgárháború kitörése között – biztosították a polgári jogegyenlőséget, de csak öt évvel később mondták ki a szabad vallásgyakorlat jogát. Az ún. téli háború (1939-1940) azután tört ki, hogy Finnország elutasította Sztálin területi követeléseit és a diktátornak az országon belül létesítendő katonai bázisok felállítására vonatkozó felszólítását. A magányosan, hősiesen küzdő finnek fontos területeket (Karélia) veszítettek, 25 ezer ember halt meg (a városokat ért bombázás következtében ezer polgár), köztük tizenöt zsidó.

Ezt követte az 1941-44-es háború, amelyet a finn historiográfia ugyan terminológiailag külön kezel, de a téli háború szerves folytatásának tart. Ezt Hitler a Szovjetunió elleni Barbarossa-hadművelet részének tekintette, a finnek pedig ugyanolyan nagy elánnal vetették magukat a küzdelmekbe, mint tették azt a téli háború idején, s a népirtások ellenére a zsidók sem fordítottak hátat Hitlernek. A negyedik háborúban, (az ún. lappföldi háborúban) az 1944-es szovjet-finn fegyverszünetet követően fordult a kocka, s a finnek a visszavonuló németeket vették üldözőbe. Összességében mintegy háromszáz zsidó vett részt az 1939-1945 közötti három háborúban, s jelenleg mintegy hatvanezer háborús veterán él még Finnországban, de csak huszonkettő zsidó.

Aron Livson, a Finn Zsidó Veteránok Szövetségének elnöke elmondta, hogy egységében ő volt az egyetlen zsidó, s soha nem találkozott német tisztviselővel a fronton. A veterán úgy nyilatkozott, hogy személy szerint nem tapasztalt a háborúk során antiszemitizmusra utaló jeleket, pedig már a világháború kitörése előtt erős zsidóellenes érzelmek kaptak lábra Finnországban, különösen jobboldali nacionalista körökben. A fordulópontot szerinte a téli háború jelentette, amelynek során a zsidók bebizonyították, hogy ők is ugyanolyan elszántan harcolnak a hazáért, mint a finnek. S habár a nácik antiszemitizmusa közismert volt, a holokauszt nem tette be a lábát a karéliai erdőkbe.

A náci brutalitás azért nem érte el a messzi, független Finnországot, mivel az ország nem vált a Harmadik Birodalom csatlósává, "csupán" egy fontos szövetséges maradt, a kormány pedig nem hajolt meg Heinrich Himmlernek a zsidók deportálására felszólító parancsa előtt – állítja az Európai zsidók kiirtása (1961) című könyv szerzője, Raul Hilberg. A kormány érzékenysége azonban már nem terjedt ki a külföldi zsidó menekültekre, illetve a hadifoglyokra, akik gyakran kerültek kényszermunkatáborokba. Finnország elkerülte a sztálini terrorgépezet is, így az Auschwitz és a Gulág harapófogójába zárt skandináv állam végül megmenekült a végső pusztulástól; 1941 és 1944 között azonban a finn zsidók gyakran feltehették maguknak a kérdést: mi lett volna, ha ők nyerik meg a háborút, s ezzel a nácik malmára hajtják a vizet?

A legismertebb finn zsidó kétségkívül Max Jakobson újságíró, író és diplomata, akinek ENSZ-főtitkári kinevezését 1971-ben a szovjetek torpedózták meg. Jakobson hangsúlyozta, hogy a finn zsidóknak az 1941-ben kezdődő hadi cselekményekben való részvételét csak a történelmi kontextus figyelembe vételével érthetjük meg, amely a többségi társadalomba való integrációt hozta magával. „Nem volt hivatalos döntés a háború folytatására. A zsidó közösség egyszerűen ugyanúgy reagált az eseményekre, mint a finnek nagy része” – vallja Jakobson. Szerinte honfitársai akkor követték el a legnagyobb hibát, amikor több száz szovjet hadifoglyot adtak át a németeknek, köztük hetven zsidót.

Ugyan a háborúban nem volt színtiszta zsidó egység, a 24. gyalogosezredet szinte kizárólag zsidók alkották; ők Finnország déli részéből érkeztek, anyanyelvük azonban svéd volt. A katonák úgy érezték, hogy a háború alatt is joguk van a szabad vallásgyakorlathoz, ezért Kelet-Karéliában, a Svir-folyó partján zsinagógát építettek, amely egyben katonai sátorként funkcionált, s egy Tóra-tekercs is volt benne. A hozzájuk legközelebb eső német egység meglepődve tapasztalta a zsidó templom felépítését, bár nem tett semmit annak lebontásáért vagy a vallásgyakorlás megakadályozásért.

Berlin három finn zsidónak is odaítélte a Vaskeresztet, de a kitüntetettek egyike sem fogadta el a rosszul csengő díjat. 1944 szeptemberében a Szövetséges Ellenőrző Bizottság betiltotta a Polgárőrséget és a nők önkéntes szervezetét, a Lotta Svardot, mondván, mindkét csoport fasiszta ideológiát terjeszt – ez erősen kétséges, bár az nyilvánvaló, hogy a két szervezet erős nacionalista tudattal rendelkezett. A harmadik betiltott csoport, a Patrióta Emberek Mozgalma (IKL) valóban fasiszta volt, s tagjai között sokan vallottak antiszemita nézeteket.