Az atombombánál is jobban félt a szovjetektől Japán

2010. augusztus 18. 09:30

Japán először 1939-ben, Mongólia tervezett meghódítása idején akaszkodott össze a Vörös Hadsereggel. A Halhin Golnál bekövetkezett megsemmisítő vereség arra kényszerítette Tokiót, hogy megnemtámadási (semlegességi) szerződést kössön Moszkvával, amellyel a csendes-óceáni térségből szerette volna kiszorítani a Szovjetuniót, majd az Egyesült Államok, Nagy-Britannia és Hollandia elleni támadásokra összpontosította erejét.

A német fegyverletétel (1945. május 8.) után és a Fülöp-szigeten bekövetkező vereségeket követően Japán a Szovjetunió közbenjárását kérte a csendes-óceáni háború befejezéséhez. Sztálin azonban titokban megígérte Londonnak és Washingtonnak, hogy Németország veresége után három hónapon belül megtámadja a császárságot, amellyel figyelmen kívül hagyta a japán kérést és több mint egymillió katonát vezényelt a mandzsúriai határra.

Nagaszakival egy időben vette kezdetét az Augusztusi vihar hadművelet, amelynek során 84 ezer japán és 12 ezer szovjet katona halt meg. „A szovjetek hadba lépése nagyobb szerepet játszott az atombombáknál Japán kapitulációjában, mivel minden reményt szétoszlatott a háborúnak a szovjetek közvetítése által történt befejezését illetően” - véli Haszegava Cujosi, a szovjet, japán és amerikai forrásokon alapuló Racing the Enemy című kötet szerzője. „A császár a kormányon belüli békecsoporttal egyetértésben a háború befejezését sürgette, abban a reményben, hogy az amerikaiak sokkal nagylelkűbbek lesznek a szovjeteknél” – tette hozzá.

Az atomcsapásokban elhunyt áldozatok magas száma ellenére (140 ezer Nagaszakiban és 80 ezren Hirosimában) a császári katonai parancsnokság azt gondolta, hogy a szövetségesek inváziója során a hadsereg kitarthat, amennyiben biztosítja Korea és Mandzsúria feletti kontrollt – magyarázta Haszegava és Terry Charman, a londoni Imperial War Museum történésze. „A szovjet támadás viszont mindent megváltoztatott – véli Charman –, a japán vezetés pedig rádöbbent, hogy az Augusztusi vihar az atombombáknál is fenyegetőbb lehet rájuk. Az Egyesült Államok ultima ratio-ként gondolt az atomfegyverek bevetésére, egy olyan megoldásra, amelyet egy a végsőkig harcoló nép ellen kell felhasználni, Truman és az amerikai katonai vezetők ugyanis túl kockázatosnak találták Japán szárazföldi invázióját.”

Richard B. Frank szerint a hatalmas pusztítás ellenére az atombombák amerikai katonák százezreinek, míg a japán katonák és civilek millióinak életét mentette meg – amennyiben a világháború 1946-ig tartott volna. A csendes-óceáni hadszínteret három kötetben feldolgozó Frank továbbra is megkérdőjelezi Haszegavának a szovjetek felértékelt szerepére vonatkozó állításait, bár abban mindkét történész egyetértett, hogy a végső döntés miatt a felelősség Hirohito császárt és kormányát illeti, akik az egész nemzetet mozgósították a háború eldöntése érdekében.

„Mivel nem volt olyan intézkedés érvényben, amely megkülönböztette volna az embereket, a szövetségesek a harcolókat és nem harcolókat is ugyanúgy megtámadták, s ezzel minden egyes japán falu hadszíntérré változott” – magyarázta Frank. A szovjet fenyegetést jól jellemzi Japán háborús miniszterelnöke, Szudzuki Kantaró szavai: „Ha elszalasztjuk a lehetőséget, a Szovjetunió nemcsak Koreát, Mandzsúriát és Szahalint, hanem Hokkaidót is elfoglalja. Addig kell befejeznünk a háborút, amíg tudunk az Egyesült Államokkal tárgyalni”.

Japán augusztus 14-én fejezte be az ellenállást, míg a császárság hivatalosan szeptember 2-án tette le a fegyvert. Dominic Lieven, a London School of Economics tanára szerint Nyugaton a szovjetellenes érzelmek miatt bagatellizálják Moszkva érdemeit. „Kevés angolszász látta a Vörös Hadsereg távol-keleti offenzíváját a saját szemével, a szovjet archívumok pedig sokáig el voltak zárva a nyugati kutatók elől” – magyarázta a történész.