Skanzen, a közösségi élmény

2010. június 30. 11:37 Gebauer Hanga

Az Észak-magyarországi falu tájegység egy két éven át tartó, a Skanzen Örökség Program (SÖP) lezáró epizódja volt, amelyet, mint ezt a megnyitón Cseri Miklós főigazgató kiemelte, nem kísértek botrányok, a kitűzött feladatokkal időre elkészültek, nem maradtak kifizetetlen számlák, és teljes körűen sikerült megvalósítani minden, a projekttel kapcsolatos elképzelést.

A főigazgató arról is beszámolt, hogy az árvíz utáni újjáépítést végző szakemberek a megnyitó előtt egy órával megkeresték telefonon, hogy eljöjjenek a múzeumba, és az összedőlt házak helyére kerülő újak tervezéséhez tanulmányozzák a Skanzen azon tájegységéből származó épületek sajátosságait. Így a Szabadtéri Múzeum, mint egy "élő építészeti génbank" kapcsolódik be a jelen eseményeibe és segít a ma adódó problémák megoldásában.

Nem csak a SÖP-nek, hanem Sólyom László köztársasági elnökségének is ez volt egyik záró eseménye. Örömét fejezte ki, hogy mivel elnöksége elején első hivatalos látogatásai között szerepelt a szentendrei múzeum, így e közel negyven éves intézmény működése keretbe foglalta az ő elnöki pályáját is. Beszédében az államelnök külön kiemelte az új tájegység egyik falvát, Nemesradnótot, amely ma a határ másik oldalán fekszik. A falu bemutatásával a Skanzen felvállalja azt a küldetését is, hogy megmutatja, „a magyarság mint kulturális nemzet több, mint Magyarország”, és a múzeum nem csak a jelenlegi országhatárokon belül élő közösségeknek lehet segítségére, hanem a határon túli nemzetrészeknek is.

Az ünnepség hivatalos része után Sólyom László feleségével végiglátogatta az áttelepített házakat és közösségeiket, megkóstolta a különböző helyi csemegéket, a falvak táncosai és népdalénekesei pedig műsorral köszöntötték az elnöki párt.

A most berendezett kiállításon a Skanzen szakemberei a hagyományos múzeumi eszköztár mellett 21. századi, interaktív módszereket is bevetnek, és az évszázados tárgyi kultúrát a mai technikával, lehetőségekkel ötvözik. Ez azonban még mindig csak a múzeum, ami önmagában kevés. A pénteki nap igazi eufóriáját ugyanis az a nagyjából 1200 ember adta, akik eljöttek a falvakból, felvették népviseletüket, összegyűjtötték saját helyi szellemi, tárgyi, gasztronómiai különlegességeit, büszkén megosztva azt mindenkivel. Az ilyen rendezvények által is hozzájárul a múzeum a gazdag hagyományok továbbéléséhez a mindennapokban.

Amellett, hogy a Skanzen és a hasonló néprajzi múzeumok megőrzik a jövendő számára a hagyományos népi kultúra különböző megnyilvánulási formáit, feladatuk az is, hogy ráébresszék azokat az egyéneket és közösségeket, akiknek a szellemi, vagy tárgyi kulturális kincs egy-egy darabja még a birtokukban van, azok fontosságára, és felkeltsék az igényt, hogy helyben biztosítsák azok továbbörökítését.

Akik jelen voltak a Szabadtéri Néprajzi Múzeum új részlegének átadásán, azok számára nyilvánvaló volt, hogy a megnyitó nem a muzeológusok, kutatók, polgármesterek és helyi népdalkörök szűk körű ünnepsége volt, hanem valóban az érintett falvak jelenlévő és otthon maradt lakóinak őszinte öröme, együttléte, ahol büszkék voltak épületeikre, viseletükre, helyi specialitásaikra, dalaikra, tudásukra, saját magukra.

Kifejezően példázta a közösségek és a múzeumi világ egymásra találását a palóc esküvő, mint kerettörténet, ahol a falvak elengedték az őket jelképező Palóc Bözsit, hogy életre szóló frigyre lépjen a szakmát és a múzeumi látogatókat megszemélyesítő Közönség Pestával, aki ezután gondját kell, hogy viselje feleségének, legjobb tudása szerint.

Ahogy a Skanzen működése visszahat az érintett közösségekre, a szakemberek reményei szerint kifelé is lépcső lehet, amely felkelti az érdeklődést az adott tájegység iránt, hogy többeknek legyen kedve meglátogatni az eredetit is. Így a szabadtéri Néprajzi Múzeum ezúton is katalizátora lehet saját kultúránk és identitásunk jobb megismerésének és továbbadásának.