Ellenlábasa halála után sajátította ki Albánia történelmét Enver Hodzsa

2010. június 17. 09:14 Fekete István

Miután kommunista nézetei miatt 1935-ben kicsapták az iskolából, Shehu önkéntesként a köztársaságiak oldalán vett részt a spanyol polgárháborúban, s belépett a kommunista pártba. Franco győzelme után előbb egy francia internáló táborba került, majd onnan Olaszországba szállították, ahol szintén párttag lett. Shehu a második világháborúban szülőhazája olasz okkupációját követően beállt a partizánok közé (időközben csatlakozott az albán kommunistákhoz), 1943-ban pedig már parancsnoki sarzsiig vitte.

A német megszállás végeztével egy moszkvai tanulmányi (Vorosilov Katonai Akadémia) körút után Shehu a katonai hierarchia legmagasabb fokán találta magát, 1948-ben pedig monstre tisztogatásba kezdett, amelynek célja, hogy a pártot minden olyan elemtől megszabadítsa, akik a Szovjetunióval szemben Jugoszlávia jogara alá terelték volna be az országot – az egykori partizánvezér ezzel Hodzsa jobb kezévé vált, de Shehu mindvégig a pártfőtitkár árnyékában maradt.

Természetes választásnak tűnt, hogy Shehu a hatalmi harcokban Koci Xoxéval szemben Hodzsa mellett tört lándzsát, ezért jutalma később nem maradt el: előbb a párt központi bizottságában kapott helyet, majd a politbüro tagjává választották, 1954-ig belügyminiszterként pedig a rendőrséget felügyelte. A kommunizmus évtizedei alatt az albán titkosrendőrséget, a Sigurimit a Shehu-klán tagjai vezették, a nevéhez fűződő tömeggyilkosságok ideológiai támaszát pedig maga Hodzsa, a szervezet szellemi atyja nyújtotta.

Shehu 1954-től egészen haláláig a minisztertanács elnöki címet is birtokolta, s sokáig őt tekintették Hodzsa legvalószínűbb utódjának, amelyet a partizánharcok során tanúsított brutális katonai taktikájával, valamint a második világháború utáni rend megteremtésével érdemelt ki. Shehu tető alá hozta a kínai-albán szövetséget, s nagy érdeme volt abban, hogy Tirana 1961-ben végül szakított a Szovjetunióval.

Hodzsa azonban vonakodott Shehut előléptetni, a titkosrendőrség irányítója ugyanis népszerűtlen és kiszámíthatatlan káder hírében állt, az emberek pedig egyenesen rettegtek tőle. A politbüro egyik ülésén Hodzsa nyíltan támadni kezdte az addigra idegileg teljesen beszámíthatatlan Shehut, akit másnap, 1981. december 17-én holtan találták tiranai otthonában: a hivatalos verzió szerint öngyilkos lett, amely az albán jogszabályok értelmében kimerítette a bűn fogalmát, bár valószínűbb, hogy Hodzsa emberei tették el láb alól. A minisztertanács elnöke, Hodzsa partizántársa, Tirana meghódítója egy csapásra „népellenség”, „az ország legveszélyesebb árulója lett”, akit Jugoszlávia, az Egyesült Államok, Nagy-Britannia és a Szovjetunió titkosszolgálatainak való kémkedéssel vádoltak meg. Shehu családját bebörtönözték, nevét pedig egyszerűen kitörölték Albánia történelméből.

Shehu titokzatos halálával átértelmeződött Hodzsa szerepe a nemzeti felszabadító háborúban, egyszersmind a szocialista Albánia mitológiája. Az albán munkáspárt kanonizált szövegeit jól láthatóan két részre – egy „Shehu előtt” és „Shehu után” – osztotta a minisztertanács elnökének öngyilkossága következtében kialakult historiográfiai gyakorlat, Shehu Tirana felszabadításának küzdelme című esszéjét indexre tették, a pártiratokból pedig törölték a személyére hízelgő passzusokat.

1981 után számolatlanul jelentek meg az új történelemkönyvek és ideológiai útmutatások, amelyekből száműzték a partizánvezér dicső tetteiről szóló bekezdéseket. Az 1981-es Albánia története című könyv még Shehut nevezi meg Tirana ostromának legfontosabb szereplőjeként, az egy évvel későbbi kiadvány viszont már Hodzsát említi. Hodzsa hozzálátott az albán történelem szintetizálásához és a mítoszteremtéshez, amelynek központi figurája saját maga, Új Albánia Megalapítója lett. Hodzsa ezek szerint az antik vezérekhez hasonló katonai géniusz, a félistenek előrelátó képességével felruházott vezető és mozgalmár, aki képes az árulók leleplezésére, imádja országát és szeretett népét.

Hodzsa halálával (1985), illetve a kommunizmus bukásával azonban Albánia népe a pártfőtitkár örökségének totális megtagadásának lehetett tanúja, az éles váltás pedig azt eredményezte, hogy a balkáni ország a többi kelet-európai országhoz képest sokkal döcögősebben indult el a demokratizálódás és a kapitalizmus útján.