A Vörös Brigádok hattyúdala

2010. május 14. 09:07 Fekete István

A szervezet legnagyobb sikerének tartott, a kommunisták és a kereszténydemokraták közötti történelmi kompromisszumot kereső („compromesso storico”) Moro megölése a BR lassú halálának nyitányát jelentette. Sokan hátat fordítottak a terrorszervezetnek, s bizalmas információkkal látták el az olasz hatóságokat („collaboratori di giustizia”, a maffiatagok körében pentito), a legtöbb vezetőt pedig rács mögé dugták. Az egykori tagok kézre kerítése érdekében tett nyomozások boszorkányüldözéssé fajultak, ezért a törvény ökle elől hatszáz egykori brigadisti külföldre menekült. Az akkor még a padovai egyetemen oktató marxista filozófust, Antonio Negrit is tizenhét rendbeli gyilkossággal (köztük a Moro elrablása és kivégzésében töltött szerepe miatt) vádoltak meg, de azokat egy év múlva végül ejtették.

Mindezek ellenére a több sebből vérző baloldali radikális szervezet 1981. december 17-én a hangos sikert könyvelhetett el, miután négy BR-tag vízvezetékszerelőnek öltözve behatolt a NATO dél-európai szárazföldi erők helyettes vezetőjének, James L. Dozier veronai apartmanjába, s elrabolta az amerikai dandártábornokot, feleségét pedig megkötözte. A tábornok 42 napig élvezhette a marxista rebellisek vendégszeretetét, majd egy olasz terroristaellenes egység segítségével 1982 januárjában végül kiszabadult a fogságból.

Az akció felgöngyölítésében nagy szerepe volt az egyik „bűnbánónak”, Antonio Savasta ugyanis olyan lényegi információkkal látta el a rendőrséget, amelynek birtokában a nyomozóhatóságok könnyűszerrel azonosíthatták a dandártábornok tartózkodási helyét. A neofasiszta elemektől megtisztított rendőrség és hírszerzés élére két kipróbált káder, Emilio Santillo és Carla Alberto Dalla Chiesa került, akik különböző kínzási módszerekkel (alvásmegvonás, ágyékon rúgás, fanszőrzet-kitépés, a családtagok meggyilkolásával való fenyegetés) próbáltak érdemi információkat kicsikarni az egykori tagoktól. Az akció sikertelensége valóságos láncreakciót indított be a hierarchikus szervezetben, s egyre többen kezdték feladni magukat.

Sokáig minden jel arra mutatott, hogy a Brigádok sikerrel szólítják meg az „euro-kommunizmus” egyik csatalovának számító, de ezzel számos szimpatizánsát elidegenítő olasz kommunista párt (PCI) támogatóit. A jórészt az északi ipari háromszögben (Milánó, Torino, Genova, valamint a fővárosban) aktív szervezet sikerrel olvasztotta magába a parlamenten kívüli baloldali erőket, amelyek az 1977-es nagy tüntetések alkalmával mutatták meg igazi erejüket. A PCI kezdetben gyanakvással tekintett a marxista fiatalokban álló tömörülésre, ugyanis a legfelsőbb szinteken tartotta magát az a nézet, hogy a terror kizárólag szélsőjobb jelenség, amelyet ekkor az MSI (Movimento Sociale Italiano) testesített meg.

Az 1970 és 1982 között 82 ember meggyilkolását magára vállaló szervezet ellen a PCI vezetése és a szakszervetek elöljárói éberségi kampányt hirdettek, amelyben arra kérték a gyárak és üzemek dolgozóit: készítsenek jelentéseket a gyanúsnak vélt személyekről. A BR válaszul 1979 januárjában meggyilkolta az egyik ilyen besúgót – név szerint Guido Rossa genovai munkást –, akit utolsó útjára 200-250 ezren kísértek, kemény Brigád-ellenes szólamokat skandálva. A BR erre a munkásosztályt kezdte támadni, amellyel szépen lassan saját maga alól húzta ki a talajt (minden harmadik tag ebből a társadalmi rétegből származott). A PCI a marxista szervezet legnagyobb ellenfelének szerepében tetszelgett, amely paradoxon módon szintén a saját társadalmi bázisának megcsappanásához vezetett.

1984-ben két frakcióra bomlott a BR, a többségi CCP-re és a kisebbségben levő UCC-re, de a túlélést más egyik tömörülés sem tudta garantálni, bár magas rangú tisztviselők (például Lando Conti, Firenze egykori polgármestere, vagy Roberto Ruffilli szenátor) továbbra is áldozatául estek a Brigádok kegyetlen módszereinek, ráadásul a legfelső vezetésben csak egyetlen személy maradt, aki még nem volt rács mögött.

1985-ben váratlan bejelentésre szánta el magát Francois Mitterand köztársasági elnök, amikor védelmet ígért azoknak a fegyveres erőszakért elítélt, de már Franciaországban élő olasz radikálisoknak, akik szakítottak múltjukkal, s integrálódtak a francia társadalomba. Döntésével – amelyet az olasz törvénykezésnek az európai jogi normákkal való kibékíthetetlen ellentétével magyarázott – a második világháborús ellenállás legendás alakjának számító, Franciaország élő lelkiismeretének tartott, 2007-ben 94 éves korában elhunyt Pierre abbé haragját is kiváltotta. Párizs először 2002-ben szakított a doktrína elvével, amikor kiadta Paolo Persichettit, legutóbb pedig 2008-ban – állítólag Nicolas Sarkozy feleségének, Carla Bruninak közbenjárására – történt hasonló eset.