Gábor Áron utazásai

2010. május 12. 09:01

Gábor Áron egy gyalogrendű székely katonacsaládba született 1814. november 27-én a háromszéki Berecken. A csíksomlyói gimnáziumban tanult, de tanulmányait nem fejezhette be katonai kötelezettsége miatt. A rendes határőri szolgálaton túl tüzérségi kiképzést is kapott. Az általa kézműipari keretek között készített, nagyjából 60-70 darab ágyú minden hibája ellenére döntő jelentőséggel bírt a székelyföldi katonai ellenállás idején. Az 1849. július 2-án vívott Kökös-uzoni ütközet során halt hősi halált. Messziről is feltűnő törzstiszti ruhában az egyik ütegtől a másikig lovagolva irányította a katonáit, amikor egy ellenséges ágyúgolyó eltalálta.

1849 tavaszán az erdélyi hadszintér nagy részére viszonylagos nyugalom köszöntött, az Érchegység román lázadóit, valamint Gyulafehérvár és Déva védőit leszámítva nem voltak ellenséges erők az országrészben. Az újabb támadás veszélye azonban állandóan fennállt, a határon túlról folyamatosan nyugtalanító és egymásnak ellentmondó hírek érkeztek. Április elején álruhában maga Gábor Áron is Moldvába ment, hogy az ottani orosz hadmozdulatokról közvetlen értesüléseket szerezzen. A határtól 2-3 órai járásra 6-7 ezer főnyi ellenséges erőt látott 8 ágyúval, ami a közszájon forgó vélekedés szerint néhány nap múlva a Békási- és a Tölgyesi-szorosokon keresztül be fog törni Erdélybe. Ez az értesülés azonban rémhírnek bizonyult.

Csány László, Erdély teljhatalmú országos biztosa Kolozsváron is a kézdivásárhelyiekhez hasonló üzemek felállítását tervezte, melyek létrehozását Gábor Áronra szerette volna bízni. Többször sürgette, hogy ezügyben Kolozsvárra utazzon, de erre csak április végén kerülhetett sor, mivel Gábor Áron szinte nélkülözhetetlen volt a Székelyföldön: az ágyú- és hadianyaggyártás megszervezése mellett jelentős szerepet játszott a tüzérek kiképzésében, az önálló székely tüzérség felállításában.

Gábor Áron április második felében indult Kolozsvárra és bő egy hónapig volt távol. Az utazás állomásairól fennmaradt útlevelei tanúskodnak, az útközbeni történéseket pedig ágyúöntő társához, a kézdivásárhelyi Turóczi Mózeshez szóló két leveléből ismerhetjük meg. Először Csíkszeredára ment, ahol Gál Sándorral, a székelyföldi hadosztály parancsnokával egyeztetett a hadianyaggyártást illető legfontosabb kérdésekben. Megegyeztek, hogy távolléte alatt egy tisztet neveznek ki a gyárak irányítására. Turóczi Mózesnek megírta, hogy elmaradt illetményét meg fogja kapni, a főhadnagyi kinevezését pedig visszatérésekor maga fogja átadni neki.

A kolozsvári gyáralapítást az ottani mesteremberek kezdeményezték, mivel kevés megrendelést kapva bőven rendelkeztek szabad kapacitással. Kétségkívül voltak olyan érvek, amelyek az ottani gyáralapítás mellett szóltak: így például a Csány László kormánybiztos felhívására összegyűjtött harangokat nem kellett volna fáradságos munkával Kézdivásárhelyre szállítani, képzett munkaerőben sem lett volna hiány, nem beszélve arról, hogy az üzemek Kolozsváron lényegesen nagyobb biztonságban lettek volna, mint a közvetlen a határ melletti Kézdivásárhelyen.

Ez utóbbi félelem teljesen valós volt, ami később be is bizonyosodott: a Dél-Erdélybe betörő oroszok 1849 júliusának végén elsődleges feladatuknak tekintették a kézdivásárhelyi gyárak lerombolását, míg Kolozsvár polgárai ezt követően még több mint másfél hónapig gyakorlatilag zavartalanul élték mindennapjaikat. A salétromgyártást sikerült megszervezni Kolozsváron, de az ágyúgyártás nem indult be, köszönhetően annak, hogy pénzügyi kérdésekben nem sikerült megegyezni az ottani mesterekkel. Csány László, erdélyi teljhatalmú országos biztos számítása szerint egy-egy ágyú felszerelése a Székelyföldön hatszor kevesebbe került volna, mint Kolozsváron.

Gábor Áron – előzetes terveinek megfelelően – május 4-én tovább utazott Nagyváradra, hogy az ottani hadiüzemben az úgynevezett Congreve-rakéták gyártását tanulmányozza. Csány László egy nyílt rendelettel látta el, melyben az útba eső hatóságokat utasította, hogy mindenben segítsék őt. Gábor Áron gyakorlatilag útlevélként használta az iratot.

A korabeli utazók által használt okmányok jelentősen eltértek a maiaktól. A formai eltérés is szembetűnő – az útlevél egy egyszerű papírlap volt, melyen a ma megszokott fénykép helyett csupán a személyleírás szolgált a tulajdonos beazonosítására – de a használatbeli különbségek még jelentősebbek voltak. Az útleveleket akkor lényegesen rövidebb időre és mindig egy adott úti célhoz kötötten adták ki. Attól függően, hogy az ember milyen távolságra akart utazni, mindig más és más hatóság volt jogosult a kiállításra. Adott járáson belül a községi bírák, a jegyző, volt ahol a szolgabíró, más megyébe való utazás esetén pedig a megye vagy rendezett tanácsú város adhatott ki útlevelet. Országhatáron túli utazás kizárólag az Országos Honvédelmi Bizottmány engedélyével volt lehetséges.

A gyakorlatban ettől annyiban tértek el, hogy a nép elégedetlenségét elkerülendő, a szomszédos falvakba, ha ez hadműveleti területektől távolabb feküdt, nem kértek útlevelet. Az iparoslegények továbbra is a vándorkönyvüket használták úti okmányként, de ennek kiállítási jogát a céhek helyett az adott törvényhatóság kapta meg. Az útlevelet az országhatáron a harmincadhivatalokban ellenőrizték, városokban a kapitányi hivatal vagy a térparancsnokság foglalkozott a feladattal, de a városokon kívül, forgalmasabb csomópontokban is sor kerülhetett ellenőrzésre.

Megvizsgálták az okmányok érvényességet, láttamozták őket, a kisebb hiányosságokat kijavították, a gyanús személyeket feltartóztatták. A határokról hetente fel kellett küldeni az Országos Rendőri és Posta Osztályhoz, illetve a Belügyminisztériumhoz az utazók jegyzékét, csakúgy, mint a törvényhatóságok által kiállított okmányok listáját. A személyszállítással foglalkozók – vasút, gőzhajó, postakocsik – is csak olyan személyt szállíthattak, aki érvényes útlevéllel rendelkezett és azt is csak az abban feltüntetett útvonalon.

A teljes cikk, útlevelekkel, képekkel, és ágyúval a MOL honlapján