Coca-Colanizáció a náci Németországban

2010. május 11. 09:14 Fekete István

Németországban 1929-ben állították fel az első Coca-Cola automatát, egy év múlva pedig esseni központtal megalakult a mamutcég német leányvállalata is, amely az ország amerikanizációjának egyik motorja lett. Az üdítőital hódító útja korántsem kezdődött zökkenőmentesen, különösen ha figyelembe vesszük, hogy a kólának egy olyan nép szívébe kellett belopnia magát, amely legendásan szereti a különféle alkoholtermékeket.

Németország szemében az első világháború kirobbanásáig az Egyesült Államok egy távoli, elérhetetlen, az ígéretek földjét megtestesítő kontinensként jelent meg. A német kapituláció után egy csapásra karnyújtásnyira került az ország, s ebben kulcsszerepet játszottak az olyan exporttermékek, mint a Coca-Cola, a Wrigley’s rágógumi és a Kellog’s kukoricapehely. Ezek a termékek szinte minden tehetős német család asztalán ott hevertek, s a helyzet nem sokat változott Hitler hatalomra jutása után sem, jóllehet ezek a fogyasztási cikkek továbbra is a szabadságot és a szórakozást testesítették meg, amely éles ellentétben állt a Harmadik Birodalom filozófiájával.

Hans-Dieter Schafer szerint ez mégsem okozott „tudathasadást”, s ahelyett, hogy a különféle nyugati termékek aláásták volna a nácik hatalmát, az amerikanizmus jelenléte az elnyomottak feletti kontroll megerősítését eredményezte. Ráadásul mivel az aromakoncentrátumon kívül minden egyéb hozzáváló (cukor, üveg, tőke) német eredetű volt, sikerült egy olyan karaktert megálmodni az ital köré, amellyel a kóla ugyanúgy a Heimat (azaz a német szülőföld) szimbólumává vált, mint a tengerentúlon.

Az alkoholmentes italok fogyasztásában végbemenő 60 százalékos esés, illetve a Heinrich Brüning kancellár által kivetett drasztikus adó ellenére a Coca-Cola sikerét semmi sem tartóztathatta fel. Amikor Hitler 1933-ban megszüntette az adót, a Führer igazi lavinát indított el: ebben az esztendőben már 2,5 millió üveg ital fogyott, az 1938-ig tartó periódusban pedig minden évben megduplázták az eladásokat, amellyel az atlantai székhelyű cég egyik legnagyobb sikerét könyvelhette el a német leányvállalat különböző marketingfogásainak köszönhetően.

A második világháború előtt és alatt a cég vezetése ügyet sem vetett a náci Németországban dúló heves antiszemitizmusra és fajnemesítésre. A témát eleddig legalaposabban körüljáró Mark Pendergrast szerint a Coca Cola legmagasabb helyi vezetői közül sokan 1933 és 1945 között a nemzetiszocialista párt tagjai voltak.

A németek által működtetett palackozó üzemek kialakítása két célt szolgált: az amerikai katonák folyamatos ellátását, illetve a cég világháború utáni expanzióját, amely az állítólagos náci kollaborációnak köszönhetően rohamléptekkel terjedt. A Coca-Cola alkalmazottjai kiváltságos helyzetben voltak a világháború idején, ugyanis az amerikai hadsereg megengedte a cég dolgozóinak, hogy azok „technikai hivatalnok” minőségben jelenjenek meg a frontvonalakon, noha harci eseményekben szinte alig vettek részt.

Robert Woodruff (1889-1985) briliáns ötlettel állt elő, amikor üvegenként mindössze ötcentes áron kínálta a hűsítőt az amerikai alkalmazottaknak, bárhol is szolgáljanak. A védelmi minisztérium és a szövetségesek parancsnoka, Dwight D. Eisenhower jóváhagyása mellett így amerikai katonák ihatták a patrióta nedűt Kínában, Észak-Afrikában, Európában és a csendes-óceáni térségben. (Az üzleti fogás nagy nyereséget hozott a cég konyhájára, ugyanis 1968-ra a Coca-Cola profitjának ötven százaléka már külföldről származott.)

Ebben segítségükre volt a vállalat két alkalmazottja, Walter Oppenhof és Max Keith, akik a Wehrmacht és az SS élén keresztül-kasul bejárták a kontinenst, s segítették a gyárak létrehozását a nácik által megszállt területeken.