Embargó után is pöfékelhetett Kennedy

2010. április 29. 09:36 Fekete István

Az Egyesült Államok embargópolitikája már 1960 márciusában, Dwight D. Eisenhower hivatali ide alatt érvénybe lépett, amikor Fulgencio Batista kormánya és a kubai lázadók között fegyveres harcok törtek ki. Később tovább mérgesedett a helyzet, miután Havanna rátette kezét a karibi szigeten levő amerikai tulajdonokra: a fegyvereladásokra vonatkozó tilalmat követően Washington a kubai gazdaság Achilles-sarkára lépett rá, s a cukorra vonatkozó importkvóta ekkor hirtelen 700 ezer tonnára csökkent. (Kuba külföldi valutájának 80 százalékát a cukorkereskedelemből származó bevétel tette ki.) Ezt a Szovjetunió sem nézhette ölbe tett kézzel, s nagylelkűen a cukor felvásárlására tett visszautasíthatatlan ajánlatot kommunista szövetségese számára.

1961 szeptemberében az amerikai kongresszus a Külföldi Segítségnyújtási Törvény elfogadása mellett döntött, amely a Kubának szánt segély megtagadását vetítette előre, a törvényhozás pedig felhatalmazta az elnököt, hogy totális kereskedelmi embargót hirdessen az Egyesült Államok és a karibi ország között.

A Moszkva-Havanna tengely szorosabbra fűzése arra késztette Kennedy elnököt – akinek elszántságát csak növelte a katasztrofális eredménnyel záruló disznó-öböli akció –, hogy egy végrehajtó rendelet keretében 1962 februárjában kiszélesítse a kereskedelmi árukra vonatkozó korlátozásokat.

A rendelkezés kiterjedt a kubai importcikkekre és az amerikai termékek re-exportjára is – miközben egy 5 millió dolláros program keretében a CIA propagandatevékenységet is folytatott a szigeten.

Még ebben az évben Kubát kizárták – hat tartózkodás és a kubai ellenszavazat mellett – az Amerikai Államok Szövetségéből, s számos multilaterális szankciót foganatosítottak a renitens országgal szemben.

A szigorításoknak még korántsem volt vége, ugyanis a hidegháború legforróbb pillanatait jelentő kubai rakétaválság elülte után a Fehér Ház utazási korlátozásokat léptetett életbe, majd az Egyesült Államokban levő kubai vagyonokat is befagyasztották. Az 1963-as intézkedések 1992-ben léptek törvényerőre (Kubai Demokrácia Törvény, más néven Torricelli-törvény), amelyet négy év múlva a Kubai Szabadság, Demokrácia, Szolidaritás Törvény (Helms–Burton-törvény) rendszerezett.

A sziget gazdaságának megbénítását célzó amerikai embargót azonban maga Kennedy játszotta ki – de még a korlátozás meghirdetése előtt. A demokrata párti elnök megkérte sajtófőnökét, Pierre Salingert, hogy szerezzen be ezer H. Upmann márkajelzésű kubai szivart. Az elnök erre mindössze egy napot adott beosztottjának, de Salinger, lévén maga is a híres dohánytermék megrögzött fogyasztója volt, tudta, hogy hol tudna ekkora mennyiséget beszerezni a szivarokból.

A sajtófőnök már másnap reggel nyolckor besétált Kennedy irodájába ezerkétszáz szivarral, mire az elnök elmosolyodott és kivett az asztalfiókjából egy hosszú papírt: az importokra és a re-exportokra vonatkozó totális kereskedelmi embargóról szóló dekrétumot. Ezt Salinger szeme láttára azonnal aláírta, s innentől fogva illegálisnak minősültek a kubai termékek az Egyesült Államokban – köztük Kennedy egyik gyengéje, a kubai szivar is.

Salinger visszaemlékezésében felidézi, hogy ezt követően csak akkor tudott hozzájutni néhány kubai szivarhoz, amikor Kennedyvel európai országokban, például Franciaországban, Nagy-Britanniában vagy Ausztriában tett látogatást. 1962 májusában Salinger a Szovjetunió első emberénél, Nyikita Hruscsov pártfőtitkárnál vizitelt, aki értesült a sajtófőnöknek a szivarok iránti féktelen rajongásáról, s az előző napon a Fidel Castrótól kapott ajándékát a Fehér Házi beosztottnak kívánta átnyújtani.

Pillanatnyi lelki vívódásán felülemelkedve, Salinger magával vitte a 250 kubai dohányárut tartalmazó, kubai zászlóval átkötött fadobozt a tengerentúlra, ott azonban Kennedy ellenállásába ütközött. Az elnököt szinte letaglózta sajtófőnöke magatartása, s azonnal visszaküldte Salingert a vámra – a beosztott megbízhatatlansága miatt erről elismervényt is kért –, ahonnan egyenesen a zúzdába küldték a szivarokat. Salinger később Európában kapott állást, s az öreg kontinensen kedvére hódolhatott káros szenvedélyének. Sőt, amikor 1974-ben hivatalból Kubában járt, maga Castro kínálta meg egy Cohibával, amely akkoriban kereskedelmi forgalomban még egyáltalán nem volt kapható.