A náciktól sem rettent vissza a cionizmus ikonikus alakja

2010. április 2. 10:28 Fekete István

Kurt Blumenfeld már 1919-ben szóba hozta Einstein előtt a cionista mozgalom célkitűzéseit, két évvel később pedig meggyőzte a tudóst, fogadja el Chaim Weizmann amerikai körútra való meghívását, hogy pénzgyűjtő akcióba kezdhessenek a jeruzsálemi héber egyetem megalapítása érdekében. Einstein örömmel tett eleget a felkérésnek, s könnyen megtalálta a közös hangot Weizmann-nal, ugyanis a cionista mozgalom vezetője is elismert tudós hírében állt (kémiaprofesszorként dolgozott Manchesterben), bár a fizikus később sokszor keveredett vitába vele az egyetem – amelynek felavatását élete legszebb napjának nevezte – oktatáspolitikája miatt.

Einstein egy csapásra a német zsidó tudós- és írótársadalom fekete bárányává vált, de a fizikus kiállása a zsidóság számára hatalmas szimbolikus jelentőséggel bírt. Einstein azonban eleinte gyanakvással tekintett a zsidó államalapításért küzdő mozgalom céljai elé. Nem rokonszenvezett a cionizmus erős nacionalista irányvonalával, ráadásul túl kis területnek tartotta Palesztinát az összes zsidó befogadására, s előre látta, hogy a zsidó és az arab nacionalizmus előbb-utóbb össze fog csapni egymással, noha az egyetlen olyan esélynek tartotta a mozgalmat, amely visszaadhatja a zsidók méltóságát.

Einstein a cionizmus balszárnyáról a brit mandátumterületen követelt nemzeti hazát a zsidóknak. A zsidó állam megalapításával kapcsolatos nézeteinek összegyűjtésére két kiadó is vállalkozott a harmincas években: a MacMillan Company 1931-ben A cionizmusról: beszédek és előadások Albert Einstein professzortól címmel adta ki a tudós legfontosabb idevágó eszmefuttatásait, majd a holland Querido A világ, ahogyan én látom című kötettel rukkolt elő. A könyv előszavában a Nobel-díjas fizikus a német zsidóságnak ajánlja művét, amelyben az erősödő militarizmust felismerve a békéről és az igazságról értekezik.

Einstein később nyíltan hangoztatta fenntartásait a brit palesztin mandátumterület – egy arab, illetve zsidó területre való – felosztásának javaslatával kapcsolatban. 1947-ben az indiai miniszterelnöknek, Nehrunak eljuttatott levelében kijelenti, hogy az Arthur James Balfourról elnevezett deklarációval (1917) – amely a Palesztinában létesítendő zsidó otthont helyezte kilátásba – „helyrehozható a történelem és az igazság egyensúlya.” Einstein Walter Rathenauval is megvitatta a palesztin kérdést, de mivel nem sikerült megnyernie a német külügyért a cionizmus ügyéhez, s miután a nácik meggyilkolták a politikust, Einstein is elbizonytalanodott. A nácik fenyegetései ellenére a tudós teljesen érthetetlen módon továbbra is Berlinben maradt, majd folytatta adománygyűjtő utazásait.

Einstein 1938-ban hivatalosan is megszakította kapcsolatát Weizmann-nal és a héber egyetemmel, s lemondott igazgató tanácsi állásáról is. A tudós a szűklátókörű nacionalizmus veszélyére figyelmeztette az intézmény vezetőit, mire Weizmann azt vágta Einstein fejéhez, hogy amikor az ötmilliós zsidóságot a kiirtás veszélye fenyegeti, az intellektuális elittől „nem a kritikára, hanem támogatásra van szükség.”

Einstein nevét ott találjuk a New York Timeshoz eljuttatott nyílt levél aláírói között is, amely Menachem Begin Herut (Szabadság) pártját a zsidó állam kikiáltása után kitört első izraeli-arab (függetlenségi) háború során elkövetett Deir Jasszin-i mészárlás miatt bírálja. Einstein erőfeszítéseit már kortársai is nagyra becsülték, de a fizikus-filozófus maga is meglepődött, amikor 1952-ben, Weizmann halála után David Ben Gurion, Izrael állam első miniszterelnöke – aki a legnagyobb élő zsidónak nevezte a tudóst – felkérte Einsteint, hogy ő legyen Izrael elnök-helyettese.

A tudós azonban udvarias módon elhárította a felkérést, mondván, nincs meg benne a „sem a természetes képesség, sem pedig a gyakorlat, hogy emberekkel foglalkozzon”, s összeegyeztethetetlen lett volna Einstein pacifizmusával, de mint írja: „Meghatott az államtól jött felkérés, de ugyanakkor elszomorít és megszégyenülve érzem magam, hogy nem tudom elfogadni.”