Feletteseivel is harcolt az egyik leghíresebb női haditudósító

2010. március 25. 11:04 Fekete István

Higgins Hongkongban látta meg a napvilágot, amikor édesapja egy hajózási cégnél dolgozott, de a család három év elteltével visszaköltözött az Egyesült Államokba. Újságírói szárnypróbálgatásai a kaliforniai Berkeley Egyetem lapjához köthetők, ahol már gólyaévében voltak ígéretes próbálkozásai. A patinás iskolában francia szakon szerzett alapdiplomát, majd a Columbiára ment, ahol a mesterszakot már újságírásból abszolválta.

Higginsnek csak sokadik nekifutásra sikerült elhelyezkednie az újságíró-szakmában: egy barátja segítségével – hét dollárral a zsebében – New Yorkban kötött ki, ahol a helyi Tribune munkatársa lett. Mivel Higgins mindenáron háborús tudósító akart lenni, ezért addig rágta a New York Herald Tribune menedzsmentjének fülét (jellemző, hogy a kiadó feminista felesége győzte meg a vezetést), amíg a kollektíva beadta a derekát és két évnyi munka után a második világháború kellős közepén az európai frontra dobta a zöldfülű tanoncot.

Az újságírónő először Londonban, majd Párizsban állomásozott, de 1945 márciusában már a minden oldalról megtámadott Harmadik Birodalom végelgyengülésének lehetett közvetlen szem- és fültanúja. Higgins részese volt – megelőzve az amerikai csapatokat – a dachaui koncentrációs tábor áprilisi felszabadításának is, az Egyesült Államok hadserege pedig kitüntetéssel jutalmazta. A haditudósító jelen volt a náci háborús bűnösök nürnbergi perénél, Pétain marshall bírósági tárgyalásánál s a berlini blokád legfontosabb eseményeiről is írt, a számos anyaga pedig a Tribune címlapján jelent meg – a berlini korszak azonban hamar véget ért Higgins számára, ugyanis férfi kollégái „veszélyes, dühös szajhának és rossz riporternek” nevezték.

A Tribune 1950-ben a tokiói távol-keleti iroda vezetőjévé nevezte ki az újságírónőt, amelyet Higgins óriási csalódásnak élt meg. Higgins nem is élvezhette sokáig a felkelő nap országának egzotikus helyeit: megérkezése után szinte azonnal kirobbant a hidegháború legforróbb konfliktusa, a koreai háború. Walton Walker, az Egyesült Államok nyolcadik hadseregének parancsnoka azonban kiutasította Higginst az országból, mondván, női haditudósító nem tartózkodhat a fronton, a hadseregnek pedig nincs ideje arra, hogy külön szálláshelyet biztosítson a gyengébbik nem számára.

Az újságírónő válasza az volt, hogy ő elsősorban haditudósítóként van jelen az országban – nem pedig mint nő. Higgins – miután a többi női kollégájával kénytelen volt visszamenni Tokióba – ezután magához Douglas MacArthurhoz, a Koreában állomásozó amerikai erők főparancsnokához fordult, aki táviratában a következőt juttatta el a Tribune-hoz: a Koreában levő női haditudósítókra vonatkozó tilalom feloldva. Marguerite Higginst a legnagyobb megbecsülésben tartja mindenki. MacArthur telegramja áttörést jelentett a női haditudósítók hivatásának elismerésében; főleg a korai konfliktusról szóló riportjai miatt Higgins az első nő volt, aki ebben a kategóriában (nemzetközi riport) 1951-ben – megosztva – Pulitzer-díjban részesült, öt már háborús tudósítóval egyetemben.

A díjjal járó nemzetközi ismertség további ösztönzést adott az újságírónő munkájának, aki élete hátralevő részét a külpolitikának szentelte, többek között interjút készített Hruscsovval, Francóval, Csang Kaj-Sekkel, Reza Pahlavival és Nehruval is. Higgins nevéhez fűződik a Tribune moszkvai irodájának megalapítása, amelynek igazgatója lett, de miután 1963-ban csatlakozott a Newsdayhez (a lapot haláláig szolgálta), munkája Vietnámhoz kötötte, amely témát alaposan körüljárta, s könyvet is írt Vietnami rémálmaink címmel. A délkelet-ázsiai országban mikor már tizedszerre járt, egy trópusi bőrbetegség támadta meg, s a fellépő komplikációk miatt Washingtonban érte utol a halál, 45 éves korában.