Rajzolóként lett tudós: László Gyula emléke
2010. március 16. 10:42 Szende László
Menekülés az Óhazába
A második világháború megpróbáltatásai a családot sem kímélték. Állapotos feleségét és az öt éves Emőkét először Visegrádra küldte, majd Pesten vészelték át a szovjet csapatok bevonulását, Zoltán fia az ostrom idején született. Orosz nyelvtudásának köszönhetően László Gyula több nehéz helyzetben kivágta magát. A háború befejezése után visszarendelték Kolozsvárra, mivel Teleki Géza vallás- és közoktatásügyi miniszter mindent megtett, hogy az egyetem magyar jellegét megőrizze. Segítette a Magyar Népi Szövetség munkáját, a szervezet felvállalta a romániai magyarság politikai és kulturális ügyeit.
László magára vállalta az erdélyi magyar múzeumügy támogatását, az Erdélyi Nemzeti Múzeum román vezetése is szobát biztosított számára, ahol órákat tarthatott és kutathatott. A kolozsvári egyetemen komoly nehézségekkel kellett szembenéznie, mivel számos szakembert (Roska Márton, Mozsolics Amália) elküldtek, illetve megfelelő könyvtár hiányában a szakmai tevékenységében sem tudott jelentős előrelépést tenni. Energiáját az adminisztratív feladatok is lekötötték, a hallgatók megfelelő elhelyezése érdekében ugyanis megalapították a Móricz Zsigmond népi kollégiumot.
1949-ben Ortutay Gyulától felkérést kapott, hogy utazzon Pestre, mert egyetemi katedrát kap és betöltheti a Magyar Nemzeti Múzeum főigazgatói tisztségét is. Ekkor azonban radikális fordulat következett be: Ortutayt Révai József váltotta, ő pedig saját emberiben bízott, így a beígért komoly státuszokat nem László Gyula nyerte el. Beosztott régészeti előadó lett a Múzeumok és Műemlékek Országos Központjában (MMOK, a műemlékek kiválása után MOK).
A megaláztatások sora folytatódott. Kihagyták a Régészeti Társulat vezetőségéből, a Tudományos Minősítő Bizottság szerint addigi munkássága nem érte el a kandidátusi címhez szükséges szintet. Különböző, kevésbé tudományos jellegű munkákat vállalt hogy el tudja tartani családját. Több sorozat diafilmet festett, ezek egy része alkotta később az 50 rajz a honfoglalókról című könyvet, ami 250 ezer példányban jelent meg.
A MOK szétverése után László Gyula a Magyar Nemzeti Múzeum Középkori Osztályára került vezetőnek, az egyetemen pedig megbízott oktatóként tanított. Az intézmény akkori főigazgatója, Fülep Ferenc igyekezett állandóan „nyomás” alatt tartani. Napi lebontásban jelentést kellett írnia egyetemi tevékenységéről. Ennek ellenére dolgozott tovább, visszaemlékezéseiben a legfontosabb eredménynek tartotta, hogy tanulmányozhatta a Szent László-hermát. Aktív szerepet vállalt az új kiállítások megvalósításában, a leletek bemutatásával szemlélhetővé kívánta tenni az elmúlt korokat, nagy hangsúlyt fektetett a fényképek, térképek, eszközök, rajzok és diorámák magyarázó funkcióira. Az 1956-os forradalom idején kapacitálták, hogy lépjen be a Nemzeti Bizottságba, de mivel ismét felmerült az egyetemi katedra megszerzésének lehetősége, nem vállalta el.
Az ELTÉ-re 1957. január 1-jével nevezték ki. Oroszlán Zoltán és Banner János professzorok örömmel fogadták. Fülep azonban utánanyúlt, és az „ellenforradalmárokat” leleplező újságcikkében név szerint is megemlítette. „László Gyula osztályvezető (azóta a budapesti egyetem professzora), az Igazság című ellenforradalmi napilap október 30-i számában így nyilatkozott: 'Igaz, március 15-öt ismét nemzeti ünneppé kell avassuk, de azzá október 23-át is…'” Szerencsére nem lett végzetes következménye a feljelentéssel felérő cikknek. Mások, akiket janicsároknak nevezett, szakmai szempontból támadták meg, a recenziókban még a népi írókkal való szimpátiája is előkerült. Kifogásolták, hogy „a néptörténeti népalakulás tárgyalásából elmaradt a hivatkozás Marx és Engels idevágó, mérvadó eredményeire.”
Támogasd a 
szerkesztőségét!
