A történelem nem csak a történészeké

2010. március 8. 09:02

Kati Marton édesapja, Marton Endre (született: Márton Endre), és édesanyja, Ilona a legsötétebb kommunizmus időszakában, az 1940-es évek végétől egészen 1954-ig tudósította Budapestről a két nagy amerikai hírügynökséget, az AP-t és a UPI-t. "Burzsoá származásuk" miatt 1947-ben B-listára kerültek, és hiába beszéltek több nyelven is, nem kaptak állást Magyarországon, mígnem a szerencsének köszönhetően kerülhettek az AP és a UPI alkalmazásába. Az ÁVO minden lépésüket figyelte, a környezetükben élők folyamatosan jelentettek róluk.

Koholt kémváddal előbb az apát, majd az anyát is letartóztatták, mindketten börtönbe kerültek, kisgyermekeiket, Kati és három évvel idősebb nővérét egy ismeretlen családhoz vitték. A szabadulást az 1956-os változások hozták meg számukra, a házaspár az októberi-novemberi eseményekről ismét tudósított, de 1957 elején újra a letartóztatás fenyegette őket, míg végül az amerikai diplomáciai szolgálat segítségével menekültek el Magyarországról.

Kati Marton szülei halála után, néhány évvel ezelőtt a titkosszolgálati iratokból tudta meg azt is, hogy szüleit az Egyesült Államokban is megfigyelte a magyar pártállam. A szerző a könyvben leírja, hogy szüleit - apja az AP elismert és befolyásos diplomáciai tudósítója lett - megpróbálták beszervezni és hazacsalni Magyarországra. A feladattal egy Amerikában dolgozó magyar újságíró is meg volt bízva, és erről szüleinek sejtelme sem volt.

Kati Marton rádió- és tévériporterként, valamint a The New Yorker, az Atlantic Monthly, a The Washington Post, a The Wall Street Journal vagy a Newsweek munkatársaként számos szakmai elismerést és díjat kapott. Magyarországon 2008-ban Kilenc magyar, tavaly pedig Titkos hatalom címmel jelent meg kötete.

Honnan jött az ötlet a könyv megírásához?

Amikor a szüleim négy évvel ezelőtt meghaltak, a múlt megszűnt tabunak lenni, és íróként és amatőr történészként nagyon fontosnak éreztem, hogy megtudjak mindent, amit korábban nem ismertem. A szüleim, amikor Amerikába kijutottunk, újrakezdték az életüket, és nem érdekelte őket a múlt, mert az tele volt fájdalmas dolgokkal. Most már persze értem, hogy miért viselkedtek így, és miért fordultak szándékosan a jövő felé. Most sokkal jobban ismerem, és értem őket, és bár sajnos már nincsenek itt, sokkal közelebb érzem magam hozzájuk.

Melyik történet volt fájdalmasabb: szülei állambiztonsági dossziéja, vagy nagyszülei tabuként kezelt sorsa?

Az utóbbi nem ehhez a könyvhöz kapcsolódik, hiszen ez nem az első kutatásom a családom történetével kapcsolatban, és azt a periódust korábbi, Wallenbergről írt munkámban dolgoztam fel. Ez tulajdonképp a harmadik és egyben utolsó magyar könyvem: az első az "arany nemzedék" korszakát mutatja be, amikor Pest világváros lett. A második a holokauszt történetéről és Wallenbergről szól, míg a mostani a hidegháborúval foglalkozik. Persze a szüleim sorsában mindez elválaszthatatlan, hiszen Budapest ostromának túlélése motiválta őket, hogy ezt a veszélyes karriert válasszák, azaz hogy az amerikaiaknak, a szabad világnak dolgozzanak. Szándékos döntés volt, hiszen mindkettejüknek volt doktorátusa, és bárhol komoly karriert tudtak volna csinálni, de mégis maradtak, mert nagyon szerették Magyarországot. Apám mindig azt mondta: „még Shakespeare is jobb magyarul”.

Néha, amikor olvastam az aktájukat, nagyon dühös lettem, mert bár a történet nem volt meglepő, mégis az én szüleimről szólt. Sokszor feltettem a kérdést magamnak: mi a baj azzal az országgal, amelyik nem enged ilyen tehetségeket érvényesülni, és meg akarja ölni őket? Aztán persze mindig megnyugodtam, és rájöttem, hogy nem általában a magyarokra vagyok dühös, hanem csak egy fanatikus csoportra.

Milyen érzés volt elmerülni a szülei életében, és más oldalról megismerni a gyerekkorát?

Nagyon fájdalmas volt, és nagyon féltem a dossziék feldolgozásánál. Aggódtam, hogy mi lesz, ha olyasmi derül ki, mint amit Esterházy is felfedezett. Féltem, hogy mi történhet, ha valami olyat tudok meg a szüleimről, aminek kapcsán átértékelődhetnek a velük kapcsolatos drága emlékeim. Több felfedezést is tettem, ezek legtöbbje nagyon fájdalmas volt, de csak jobban szerettem őket miattuk. A legrosszabb az volt, amikor azt olvastam, hogy miként bántak velük a börtönben, illetve, amikor az apám kétszer próbált öngyilkosságot elkövetni.

Amikor aztán megtaláltam azt az iratot, amelyikben Kretchmer őrnagy azt írta, hogy „Márton a módszeres kínzások és kihallgatások ellenére sem vádolt be soha egyetlen magyart sem”, akkor nagyon megkönnyebbültem. Ezt a dokumentumot azonnal felkaptam, és lamináltattam, így ez azóta is az otthoni hűtőszekrényem ajtaján lóg.

Miért lehetett ennyire sikeres a könyv?

Talán mert egy személyes, emberi történetet mesél el. Ez nem egy történeti szakmunka, hanem egy olyan könyv, ami azt mutatja be, hogy a korszak milyen hatással volt az emberi sorsokra. Nem tudom, hogy itthon milyen fogadatása lesz, de Amerikában már négyszer kellett újranyomni, a franciáknál és a németeknél is megjelenik majd, és filmet is készítenek belőle. Érdekes, hogy egy negatív kritikát sem kapott, talán mert nagyon sok kutatás van mögötte: az iratok mellett próbáltam megtalálni az összes még élő szereplőt, újságírókat, diplomatákat, gyerekkori barátokat, és mindenkit, aki hozzátehetett bármit.

Műfajilag hogy kategorizálná be a művet?

Egy intim emlékirat és egy dokumentumregény keveréke: a könyv magját az akták képezik, amihez személyes élmények kapcsolódnak. Erre nagy szükség van, hiszen a történelem túl személyes ahhoz, hogy csak a történészekre hagyjuk. Nem azt mondom persze, hogy a múltban kell élnünk, de ismernünk kell azt, és éppen ezért nem lehet csak a történészekre hagyni ezt a feladatot, azaz hogy száraz szövegekben, csak a tényekről írjanak. Az ember csak akkor tanul valami, ha személyes történetet kap, ami hat az érzelmeire is.

Egyébként ez a formátum azért is bizonyult megfelelőnek, mert a magyar történelem, vagy magyar sztori nem igazán érdekli az átlag amerikait, a személyes sorsok és történetek viszont egyetemesek. Amikor felmerült, hogy írok egy ilyen könyvet, az emigráns magyarok is azzal fogadták mindezt, hogy ebben nincs semmi érdekes, és kit érdekel mindez?

A könyv valójában a családi szeretetről szól, és hogy a család túlél mindent, hiszen ez az erős kapcsolat megmarad, történjen bármi. A szüleim számára a börtönben a legnagyobb kínzás az volt, hogy nem tudtak semmit a családjukról. Nem tudták, hogy mi történt a két gyerekkel; én, mint anya, ezt nem bírnám ki, ez a legkegyetlenebb dolog.

A múlt helyett a jelennel is foglalkozva: férje, Richard Holbrooke jelenleg az afganisztáni újjáépítést irányítja, így személyesen is érintett a történelem formálásában. Mit gondol, miben rejlik Obama történelmi szerepe?

Hát óriási, nem is tudom, hol kezdjem. Hatalmas dolog, hogy afroamerikai elnökünk van, bár én annak drukkoltam, hogy egy nő legyen (nevet), mert az is történelmi lett volna. Nagyon fontos, hogy nyolc Bush-év után a világ egy új arcot kapcsoljon Amerikához. A változás persze lassú, és ezt személyesen is tudom, hiszen a férjem Afganisztánban dolgozik, ahol a nagy szavakon kívül eddig semmi gyakorlati dolog nem történt, így mindent az alapoktól kellett kezdeni.

Milyen tervei vannak, milyen könyvet írna a jövőben?

A Palesztin Egyetemen fogok oktatni, a legnagyobb hatású könyvekről, és New York és Jeruzsálem között ingázom majd; talán ebből is egy könyv lehet majd. Jelenleg ugyanis a világnak ez a része, és az iszlám a legérdekesebb, illetve az, hogy tényleg összecsapnak-e majd a civilizációk. Ebben pedig – képességeinkhez mérten – mindannyiunknak szerepe van.

A magyaroknak is rá kell ébredniük arra, hogy sokkal veszélyesebb és nagyobb dolgok vannak a világon, mint hogy egyfolytában a múltról vagy épp a korrupcióról vitatkozzanak. Sokan vannak, akik mindezt elpusztítanák, ezért nem fókuszálhatunk a múlt nevetséges vitáira, és a magyarok is túlléphetnének a „Ki a magyar?” vitáikon. Most őszintén: ez kit érdekel? Fontos kinyílni a világ felé, és megújulni, hiszen ez Amerika titka is, és ez a jövő Európa számára is.

Köszönjük az interjút.