Rivalizálások és frakciók: az ETA harca Baszkföldért

2010. február 19. 10:46 Fekete István

Az ETA-t az illegalitásban működő Baszk Nacionalista Párttal (PNV – Partido Nacionalista Vasco) szimpatizáló fiatal nacionalisták alapították. A csoport 1952-ben a bilbaói jezsuita Universidad de Deusto campusa vitaindító beszélgetéseinek fórumaként kezdte meg működését, s csak később vált a PNV ifjúsági tagozatának részévé. A nacionalista írók munkáiból szemezgető fiatalok kezdetben az EKIN nevű újság köré csoportosultak – ők adták az ETA vezető rétegét. 1959-ben az ETA újradefiniálta magát, és szakított a számára mérsékeltnek tartott PNV-vel, mondván, csak a fegyveres harc lehet üdvözítő Baszkföld elszakadása érdekében. A szervezet alapításának dátuma (július 31.) szimbolikus jelentőségű volt, ugyanis ezen a napon halt meg Loyolai Szent Ignác, az országrész védőszentje.

Az ETA első gyűlését 1962-ben a franciaországi Bayonne városában tartotta meg, ahol a szervezet „történelmi regenerációt” hirdetett; ekkor az ETA öndefiníciója szerint forradalmi, nemzeti felszabadítási mozgalommá vált. A szervezet a baszk identitást a függetlenség ügyéhez való lojalitás szerint értelmezte, (a nyelvet – Euskera – csak a népesség negyede beszélte, s néhány ETA vezér egyáltalán nem értett baszkul), ellentétben a PNV-vel, amely az nemzetiséggel jelölte ki a határokat. Az ETA egyházi kérdésekben homlokegyenest ellentétes álláspontot foglalt el egykori „gyámjával” szemben: a szervezet egyetlen állami vallást sem ismert el, noha a katolikus tanítás például szociális programjának fundamentumául szolgált. A szervezet ugyan sokszor végzett finomhangolást ideológiai alapvetésein, de zsinórmértékül mindvégig a szocializmus szolgált: a hatodik gyűlésükön kötelezik el végképp magukat a marxizmus-leninizmus tanítása mellett.



Az 1936-39 között a köztársaságiak mellett harcoló térséget a spanyol polgárháborúban betöltött szerepéért Franco többek között a baszk nyelv betiltásával büntette, de a kulturális és politikai elnyomás ellenére Baszkföld gazdasági értelemben fejlődött, s iparilag az egyik legfejlettebb országrésszé vált. Az ETA eleinte elméleti kérdésekkel foglalkozott, de napirenden voltak a spanyol intézmények (bankok, vasutak) és szimbólumok (pl. háborús emlékhelyek) lerombolása, illetve meggyalázása is.

Az ETA számlájára írt első merénylet 1968. június 7-én történt, amikor a Nemzeti Gárda egyik tagja igazoltatni akarta a terrorszervezet egyik prominensét, Txabi Etxebarrieta-t, mire a terroristák agyon lőtték a tisztet, de maga Etxebarrieta is életét vesztette a rutinellenőrzésként induló eseményt követő fegyveres összecsapásban. A bosszúra szomjazó szervezet előre kitervelt akciót szervezett, amelynek első áldozata Melitón Manzanas, a francóista Spanyolország egyik magas rangú rendőrtisztje volt. Madrid sem késlekedett a válasszal: 1970-ben Baszkföldön Franco több hónapos ostromállapotot hirdetett, baszkok ezreit börtönözték be, sokakat megkínoztak, s „a burgosi perben” tizenöt baszk potentátot halálra is ítéltek, de ők nemzetközi nyomásra végül megmenekültek a bitótól.



A per egyben a polgárháború óta Baszkföldön uralkodó politikai apátia végét is jelentette, s a spanyol közvélemény egy része kiállt a baszkok ügye mellett. A történelem furcsa fintora, hogy a PNV ifjúsági tagozata lehelt új életet az ETA-ba, Eustakio Mendibazal személyében pedig sikerült egy olyan karizmatikus vezetőt találni, aki vérátömlesztést tudott végrehajtani a végelgyengüléstől szenvedő szervezeten. Az adok-kapokból végül a baszkok húzták a rövidebbet, a francoista rendőrállam megtorló akcióit (1968 és 1972 között a szervezetet szinte lefejezték) az ETA már nem tudta tovább elviselni, s a baszk nép számára is tudatosult, hogy nem számíthat egy általános Franco-ellenes felkelésre.



A Franco-diktatúra alatt a terrorszervezet legnagyobb sikere az Operación Ogro volt: hosszú előkészület után az ETA 1973-ban a diktátor örökösének kiszemelt, kvázi-miniszterelnök Luis Carrero Blanco-val végzett. A száműzetésben levő spanyol ellenzék a merényletben a demokratizálódás katalizátorát vélte felfedezni, míg mások, köztük az egykori ETA-tag, ma már nacionalistaellenes írásairól ismert Jon Juaristi szerint ez csak az erőszakspirál beindításához kellett, amely célja Spanyolország totális káoszba való taszítása volt. Az ETA az erőszak elszabadulásával a tömegek mozgósítását próbálta elérni; szerintük ezzel egy spontán szerveződő nemzeti felszabadító hadsereg jöhetett volna létre, az eszkalálódó polgárháborúban így könnyen el lehetett volna érni Baszkföld Spanyolországból való kiválását.

A szervezetet azonban alaposan meggyengítette a katonai és politikai frakció közötti rivalizálás, az 1974-es, tizenkét civil halálát (a politikai szárny különösen ezt sérelmezte) okozó madridi kávézóban történt robbantás után pedig kettéváltak útjaik: az ETA-militar és az ETA-político-militar (utóbbi 1983-ban oszlott fel) küzdelme a szervezet történetének következő 15 évére nyomta rá a bélyegét. A szocialista és nacionalista eszméket hirdető, eszközeiben nem válogató szervezet a végeláthatatlan fragmentálódás áldozata lett.