Egyháziak is kegyetlenkedtek a Dózsa-felkelésben

2010. február 19. 10:03

A magyar nemzeti sorscsapások jellegzetessége, hogy azokat az utókor nem beszélte ki megfelelő módon. Ugyanez a helyzet a Dózsa-felkeléssel is: a kutatások felfigyeltek arra, hogy már az 1520-as évek elején tabuként kezelték. A kora újkori kulturális emlékezetben a megkínzott parasztvezér halálának példázata élt tovább, Dózsa György kivégzésével szinte szakrális tiszteletet ébresztett.

A felkelés utáni egy évtized izgalmas korszaka a magyar történelemnek, mivel ekkor jelent meg a reformáció. Már Szűcs Jenő is felfigyelt arra, hogy a parasztháború első gócpontjai (Abaúj és Zemplén, Békés és Bihar megye határterülete, Csanád környéke, Bodrog és Bács megye) térben egybeestek azon területekkel, amelyek elsőként fogadták be a reformáció gondolatait. Ráadásul a zarándoklatokra vonatkozó kutatások azt is kimutatták, hogy ezek a régiók adták a legtöbb peregrinust a középkor folyamán. Nagyon lényeges az obszerváns ferencesek szerepe, ők voltak azok, akik nagy számuk miatt valóságos propagandagépezetet működtethettek. Prédikációikban bírálták a társadalmat, éppen ezért soraikból kerültek ki a keresztes hadjárat hirdetői, és a nemesség elleni felkelés szellemi és katonai vezérei.

A Dózsa-felkelésben számos egyházi személy vett részt, illetve olyanok is harcoltak, akik később a papi pályát kívánták választani. 1515 áprilisa és 1525 között mintegy 15 kérelem érkezett Rómába, hogy a pápa mentse fel őket a háborús öldöklésben való részvétel bűne alól. A pápai udvarhoz forduló kérelmezők valamennyien egyházi személynek tekinthetők, mert a kérelmezés idején a köztük lévő három diák is papi pályára készült. Az ún. Penitenciária hivatala egyébként érdekes intézmény volt: felügyelete alá tartoztak azok a pápai gyóntatók, akik a messziről érkező híveket súlyosnak ítélt vétkeikért szentségi gyónásban részesítették és feloldozták. Az Örök Városba érkező zarándokok egyre jelentősebb száma miatt a gyóntatók egyre jobban leterheltté váltak, és a hivatal csak azokat az eseteket rögzítette a jegyzőkönyvekbe, amelyeket a hívek írásos kérelem formájában kezdeményeztek.

A háborúban elkövetett bűnök akkor válhattak elitélendővé, ha valaki feljelentést tett. Ha nem történt feljelentés, az illető azonban mégis el akart számolni lelkiismeretével, akkor az erre felhatalmazott püspökének vagy a pápai gyóntatóknak meggyónhatott. Feljelentés esetén azonban a vétkesnek a Penicenciárián kellett hivatalos felmentést szereznie. Érdekes, hogy míg a világiak nem jelentgették fel egymást, addig az egyháziak már éltek ezzel a módszerrel. Ebben minden bizonnyal a különböző javadalmakért és állásokért folytatott versengés játszotta a legnagyobb szerepet.

Az egyház tekintélyes tagjai megtehették azt, hogy Magyarországon maradva küldték el Rómába kérelmüket. Ők valamennyien komoly javadalmakkal rendelkező katona-prelátusok voltak. Köztük Tomori Pál, aki 1522-ban már az obszerváns ferencesek esztergomi kolostorába visszavonulva és a pappá szentelésére készülődve fordult Rómához. Szükségét érezte ugyanis, hogy a pápa feloldozását kérje a király és a nemesség szolgálatában hadvezérként saját kezűleg elkövetett emberölésekért, csonkításokért és kínzásokért, amelyeket különösen a keresztes háború idején követett el. Kamonci Balázs főesperes, aki egyben a bácsi végvér kormányzója volt, szintén bűnbocsánatért esedezett. Móré Gábor szolnoki főesperes és váci kanonok emberölésben érezte magát vétkesnek: a váci püspök kertjébe betörő parasztok halála az ő lelkén száradt.

Igen érdekes képet festenek az egyéb egyházi szupplikációk, hiszen ezek alapján nehéz volt eldönteni, hogy ki volt a támadó fél, és ki volt az, aki önvédelem végett fogott fegyvert, illetve melyik oldal harcolt kegyetlenebbül. Az egyik nagyhatvani keresztes pap szerint, „amikor Magyarországon egykor keresztesek háborúra készülődtek a hitetlen ellen, s másokkal együtt ő maga is felvette a keresztet, viszály és veszekedés tört ki a nemesek és a keresztesek között, minek eredményeképp a nemesek a keresztesekre támadtak, ezért maga és a többi keresztes védelmére ő is kénytelen volt fegyvert fogni.”

Természetesen a másik oldal is megfogalmazta a maga álláspontját, hogy miért követtek el kegyetlenségeket. Koppándi Gergely erdélyi klerikus a parasztok brutális viselkedésével indokolta, hogy a foglyul ejtettek közül az egyiket „egy nagy fatörzsre ültette, férfitagját két vasszöggel, hátsó felét szintén vasszövegekkel a rönkhöz erősen odaerősítette, hogy a parasztot megbüntesse és másoknak példát statuáljon.”

Voltak olyanok is, akik csak sodródtak a tömeggel, nem tudva mi történik velük. Mening István erdélyi klerikus személyesen látta Polner Antal segesvári bíró meggyilkolását, de beszámolójában nem is említette, hogy ez a parasztháború idején történt. Mások azért csatlakoztak a parasztokhoz, mert féltek az esetleges retorzióktól. Bodonyi György domonkos szerzetes a karóba húzás helyett választotta a lázadást. Pellérdi Benedek papot „néhány keresztes az igen elvetemült Székely Györgyhöz, a parasztok zsarnokságának fejéhez és kapitányához vitte […] erővel, s kegyetlen halállal fenyegetve megparancsolták neki, hogy velük harcoljon.”

Ezen dokumentumok nagyon fontos források, mivel segítségükkel „alulnézetből” lehet rekonstruálni az eseményeket, és feltérképezni a kollektív erőszak mozgatórugóit. Az elbeszélések életrajzi keretbe ágyazva mutatják be az eseményeket, és a résztvevők igazolást keresnek arra, hogy miért is vettek részt a felkelésben.