Nagyjából hatéves koromban kaptam az első történelemkönyvemet, a Képes történelem sorozatból R. Várkonyi Ágnes Két pogány közt című kötetét, amely a Rákóczi-szabadságharc történetét mutatja be. A téma amúgy is motivált, mert Székesfehérváron a II. Rákóczi Ferenc általános iskolába jártam, amelynek első emeletén a fejedelem életnagyságú, a Mányoki-féle festmény alapján készült képe nézett szembe a diákokkal.

– Néhány éve lecsendesült a barguzini lelet körüli herce-hurca. Mi a véleményed az effajta Petőfi-kutatásról?

– Ezt az elmúlt évtizedek egyik legnagyobb kultúrbotrányának tartom. Egyrészt a barguzini változat képviselői soha egyetlen komolyan vehető bizonyítékkal nem álltak elő azzal kapcsolatban, hogy Petőfit – vagy bármilyen más magyar hadifoglyot – az oroszok magukkal vittek volna. A két fél, az oroszok és az osztrákok között volt egy részletes egyezmény, amely az egymás területi illetékességéhez tartozó foglyok kiadatását is szabályozta, s ezt, eddigi ismereteink szerint, be is tartották. Másrészt az általuk produkált bizonyítékok egy része szimpla hamisítás volt. Azt állították, hogy Petőfit megtalálták a foglyok lisatáján, de amikor a hivatásos kutatók megnézték ezeket a listákat, az derült ki, hogy ezek a zsibói, borosjenői, aradi kapitulációnál kézre került foglyok neveit tartalmazzák, s nincs rajtuk Petőfi. Akik meg rajta voltak, azokról lehetett tudni, mi lett a sorsuk.

A legborzasztóbb azonban a honi írott és elektronikus sajtó hozzáállása volt: a forradalom és szabadságharc150. évfordulója összesen nem kapott akkora figyelmet és teret, mint ez a szélhámosság. Ebben nyilván benne volt a rendszerváltás után megfigyelhető tudományellenesség, de benne volt a szenzációhajhászat is. No, és végül ne feledkezzünk meg arról sem, hogy aki a legbőszebben képviselte a barguzini verziót, s ellenfeleit „kommunista tudósozta”, arról kiderült: milyen bensőséges kapcsolatban állt a kádári titkosszolgálattal.

A teljes cikk a Múlt-kor történelmi magazin 2010. tavasz számában olvasható.